A Dr. Gulyás Mihály Életműdíjat minden évben egy alkalommal, az orosházi településalapítási ünnepségsorozat keretében nyújtják át az arra érdemes személyeknek.
Februárban írtunk arról, hogy Orosháza első demokratikusan megválasztott polgármesterének, dr. Gulyás Mihálynak az emlékére egy életműdíj alapítványt hoztak létre, melynek legfőbb célja szellemi hagyatékának gondozása és megőrzése. Azon tudáshordozók elismerése, akik Orosháza oktatási színvonalának fejlődéséhez hozzájárulnak. Idén Bárdos Zsuzsanna kapta meg a rangos elismerést.
Miért éppen a tanítást választotta?
Diplomáim a pedagógus pályára készítettek fel, de csak negyvenhez közeledve kerültem a katedrára. Korábban a megyei irodalmi gyűjtemény muzeológusaként, a kutató- és gyűjtőmunka mellett mindig örömteli izgalommal fogadtam a hozzánk látogató diákokat, fiatalokat. Remélem, hogy kölcsönösen gazdagítottuk egymást, nekem biztosan lendületet adott sajátos látószögük, friss világszemléletük.
Másfél évtizedig működő antikváriumban inkább a szellemi árbevétel volt számottevő. A kis boltocska generációk jóleső beszélgetéseinek helyszíne lehetett az internet előtti időszakban. A világháló térhódítása miatt ez megváltozott, az általános- és középiskolákban azonban újra rátaláltam az egymást építő alkalmakra.
Mik voltak az eddigi pályája során azok a pillanatok, mérföldkövek, melyekre a legszívesebben tekint vissza?
Számtalan csodálatos pillanatot köszönhetek diákoknak, munkatársaimnak, szülőknek. Az általam vezetett Aranykönyvbe kerültek tanítványaim derűt fakasztó mondatai, gesztusai, aranyköpései, melyekért 5-ös nem járt, mégis az élet sava-borsát adták. Ebben őrzöm azt a báránykát is, melyet egy ötödikes rajzolt illusztrációként, ám nem írta le a fő feladatot: a János vitéz első négy versszakát. Amikor hiányoltam a dolgozatból a memoriter szövegét, megdönthetetlen érveléssel állt elő: ez a birka még azelőtt elcsatangolt, hogy a János vitéz elkezdődött volna.
Mérföldkövet jelentett minden új ötlet megvalósítása, legyen az a diákok tudományos munkájának egy-egy állomása, a honismereti hét köré fonódó programsor, a színjátszók bemutatói vagy éppen egy-egy általam szerkesztett papír alapú vagy digitális kötet. Megmaradtak bennem a diákokkal való első találkozások és a búcsúzások torokszorító, de felemelő pillanatai. Hálás vagyok az egykori diákjaim által rendszeresen kapott levelekért, üzenetekért.
Mi a különlegessége a helyismeretnek, hagyományőrzésnek, hogy a tanulókkal megismerteti szülővárosuk helytörténetét?
Úgy gondolom, a múlt idézése nem öncél. Ahhoz kell, hogy szolgálja a jelenünket és segítse a holnapunkat. A tegnap iránti kíváncsiságot talán nem is felébreszteni, hanem átragasztani kell. El lehet ezt indítani egy valóságos vagy virtuális városbeli sétán, ahol rácsodálkozhatnak a gyerekek a hajdani farkasveremre, amely a mostani főtér helyén várta a portaként adó gyanánt bedobandó, termést megdézsmáló madarak lábát, vagy a mindössze a neve leírásához szükséges betűket ismerő Gémes Ferenc palotájára, aki mindszenti szegénylegényből lett Európa-szerte ismert pék, majd lepedőbe csavarva végezte be a szegények temetőjében.
Az érdekességek az elmélyüléshez vezető első lépések csupán. Van gyerek, akinek az érdeklődését egy karikás végére kötött sudár, másnak a csiramálé elkészítése vagy egy kunhalom felfedezése kelti fel. Kis varázslat az elején, majd végtelen kitartás, végül országos első helyezett diákköri dolgozat vagy egy kötet fejezet élén olvashatja a diák a nevét. Sajátos, hogy egy kicsit mindig pedagógusként dolgoztam a múzeumban és muzeológusként az iskolában.
Hogyan tekint a Dr. Gulyás Mihály Életműdíjra, különösen úgy, hogy Ön az első, aki megkaphatta ezt a rangos elismerést?
Személyesen is ismerhettem dr. Gulyás Mihályt. Noha akkor polgármesterként regnált, én a hosszú időkre értéket teremtő kutatói munkássága révén kerülhettem vele kapcsolatba. Lenyűgözött a végtelen tudományos alapossága, szakmai igényessége, mindenek feletti korrektsége. Nehéz szavakat találni arra, hogy először én részesülhettem ebben az elismerésben. Olyan felülmúlhatatlan gesztus ez, mint amit a nyugdíjba vonulásomkor kaphattam a Református Iskolától.
Pályám ajándéka, hogy miként tőle is, a legjobb értelemben mondott „nagy öregektől” tanulhattam: dolgoztam Nagy Gyula, a legendás múzeumigazgató mellett. Dr. Szabó Ferenc 3 évtizeden át volt lektorom, mentorom, munkáimnak mértékadója. Az ő révén találkozhattam többek közt Fedor Ágnes írónővel is. Soha meg nem hálálható lendületet kaptam dr. Hajdu Mihály nyelvészprofesszortól, dr. Szabó Mihály sebész, gyermekorvos, tudományos kutatótól. Az Elek László irodalomtörténésztől ellesetteket pedig csupán egy róla írott könyvvel köszönhettem meg.
