A találkozónkra indulva azon gondolkoztam, milyen lesz egy ekkora tudású pedagógussal, íróval, irodalomtörténésszel eltölteni egy órát. Szinte lehetetlennek éreztem az interjúra való felkészülést, hiszen Bárdos Zsuzsa munkássága iszonyatosan sokrétű. A nyugdíjba vonulása előtti negyven évet próbáltunk meg feleleveníteni úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg arról sem, legyen valaki szakmájának akármilyen elhivatottja, mögötte mégiscsak ott van „az ember”.
– Eminens tanuló voltam. Pedig nem is akartam az lenni. Csak szerettem tanulni. Már Gádoroson az általános iskolában is. Persze ott még nem volt nehéz kitűnőnek lenni. De amikor Hódmezővásárhelyre, a közgazdasági középiskolába kerülve rájöttem, hogy nekem itt aztán semmi keresnivalóm sincs, akkor úgy döntöttem, hogy találni fogok valamit, amitől jól érzem magam. A mai napig abból élek, amit az ottani nagyszerű tanáraimtól láttam. Mikor kiderült számukra, hogy a statisztika és a könyvvitel egyáltalán nem az én világom, akkor kitaláltak nekem egy iskolaújságot. Ezután a számlakeretet is megtanultam, hiszen az már csak sport volt. Az első főiskolán vörös diplomával végeztem, de az újabb főiskolán, egyetemeken a gyerekeim nevelése mellett már csak szimplán ötös szakdolgozataim és államvizsgáim voltak. Mindig úgy gondolkoztam, hogy ha már belefogok valamibe, akkor azt teljes gőzzel fogom csinálni. Így tisztességes. Talán ezért is jobb, hogy életemben egy korty kávét sem ittam. Mi lenne, ha még jobban felpörögnék – kezdte nevetve.
Bárhová sodorta az élet, ő minden területen élvezte a munkát. Szeretettel emlékszik vissza az antikváriumi évekre és a múzeumban eltöltött időszakra is. Minden munkahelyén kereste azt a kapaszkodót, amitől reggelente nagy örömmel ment be dolgozni.
Olyat kínált a tanítványainak, ami tényleg közel állt hozzájuk
– A negyven évnyi munka felét, pontosabban a második felét töltöttem a gyerekek között. Így nem a pályakezdő, hanem inkább a nagyszülő szemével tudtam tekinteni a kisdiákokra. Ez sok görcstől megóvott. Én csak élveztem, amint láthattam, miként cseperednek, nyílnak és lépnek előre. Rákóczitelepen kezdtem tanítani, ahol többek közt olyan nagyszerű kollégák közé kerültem, mint Kissné Tarján Katalin, Lénárd Lászlóné Kati és Pirer Kata. Segítettük és támogattuk egymást. A gyerekeknek olyat próbáltunk kínálni, ami érdekelte őket, és ami közel állt hozzájuk. A korábbi múzeumi tapasztalataimat bevonva, Bogdánffy Csaba igazgató támogatásával helytörténettel kezdtünk el foglalkozni. Elindult az Orosházi Honismereti Hét és kapcsolódtunk a Kutató Gyerekek Tudományos Körének programjához is. A múzeum szinte második otthon lett a telepi gyerekek számára. Ez folytatódott az Eötvös, majd később a Pusztainé Szabó Margit vezette református általános iskolában is. Szerencsém volt, mert mindenhol sikerült támogató vezetőket, megszállott kollégákat találnom. Víghné Pintér Lilla még az utolsó tanévhez is szárnyakat adott – emelte ki.
Kivitte a gyerekeket az intézmény falai közül, hogy még élményszerűbb legyen számukra a tanulás, és mániákusan kereste a lehetőségét annak is, hogy kívülről hozza be az ismereteket az iskolába. Elvitte tanulókat a Dózsa György utcára a Békés Megyei Irodalmi Gyűjteménybe, ahol Szabó Magda több családi ereklyéjét is megcsodálhatták a diákok, de ugyanígy bevitte az írónő szeretetét a református iskolába is, ahol nagy örömére nemrégiben Szabó Magda nevét vette fel a könyvtár.
– Mindent szívből és örömmel hoztunk létre. A legtöbb ötlet megvalósításához nem kellett pénz, csak jó szándék. A színjátszó szakkör olyan örömet jelentett a számomra, ami felbecsülhetetlen. Nem felejtem el soha, ahogy a rákóczitelepi gyerekek a Carmina Burana zenéjére Villon verseket szavaltak, miközben egy három szintes piramist alkottak. Mindig igyekeztem kedvükre való forgatókönyveket írni. Vegyük például a János vitézt, melynek részleteit nem nagyon szeretik megtanulni a gyerekek. De mikor a színjátszókkal előadtuk úgy, hogy az eredeti Petőfi mű minden második sorát átírtam, – mondjuk úgy, hogy modernizáltam – akkor a diákok észre sem vették, s megtanulták szinte az egész művet.
A munka nem volt teher, hiszen közben mindig élménnyel gazdagodott
Bárdos Zsuzsa negyven évnyi munka után vonult most nyugdíjba. Szeretett iskolájához még több projekt is köti. A futó pályázatok miatt gyakran látogatja a református iskolát, de más tervei is vannak az előtte álló időszakra.
– A második kamaszkor szabadsága jön most el a számomra. Sok évvel, sőt évtizeddel ezelőtt a Békés Megyei Irodalmi Gyűjteményben dolgoztam. Dr. Szabó Ferenc, a megyei múzeumi hálózat végtelen tudású igazgatója egyetlen mondatával adott nekem egy több éves feladatot: a Békés megyei irodalmi topográfián kellett tisztességesen dolgoznom. Ennél nagyobb lehetőséget nem kaphattam. Úgy éreztem persze, hogy semmit sem tudok, és hogy folyamatosan mélyebbre és mélyebbre kell ásnom magam. Ez mindig a szívem közepén maradt. Ezért is kutatok és írok még a mai napig is ebben a témában. Foglalkozom tudományos anyaggyűjtéssel is, és most épp egy Sinka Istvánról szóló előadásra készülök. Úgy gondolom, az ő munkássága nincs még a méltó helyén. A versei és prózái közt is rengeteg kincs van, balladái pedig nemzetközi színvonalúak – fűzte hozzá.
A Elek László élete és szellemi hagyatékának repertóriuma 2003-ban jelent meg, az Elszántogatva fődet és papírost. Paraszti önéletírók Nagy Gyula mellett című munkája 2004-ben látott napvilágot. 2007-ben kerülhetett elsőként az olvasók kezébe a Nótát vetett a rét hajlatán. Rózsa Imre pusztai dalköltő című kötete, ezt követte 2009-ben a Jobb volna tán itthon lenni. Javaslatok Orosháza helytörténetének tanításához, tanulásához.
Bárdos Zsuzsával beszélgetve úgy éreztem, mindaz, amit ő tett a tanuló ifjúságért, nincs eléggé meghálálva. Annyi tanórán kívüli plusszal gyarapította a gyerekek és az iskolák életét, amit leírni szinte lehetetlen lenne. De ő nem érez semmiféle hiányt. Az ő szemében ezek a tettek viszonozva lettek.
– Ez olyan, mint a tükörben tükröződő tükör. Akikkel együtt gondolkodom, épp olyanok, mint én. Ők is szeretnének élményekkel gazdagodni, tudással erősödni úgy, hogy közben alázatosak a téma iránt. Eszünkbe sem jut, hogy azért dolgozzunk, mert kapunk érte valamit. Nem azért csináljuk, mert jár érte valami, hanem mert örömünket leljük benne. Ez a legfontosabb. Így magát a tevékenységet sem érezzük munkának, inkább élményként gondolunk rá – zárta lelkesen Bárdos Zsuzsa.
