Kinek kell a drága festék vagy a több tízezres toll? Varga László képei által bizonyítja, a művészi lélek és a tehetség épp elég ahhoz, hogy valami szemet csillogtató, lelket csiklandozó, gondolatokat felpezsdítő kerüljön a papírra. Orosházi képzőművészeket bemutató sorozatunk következő állomása az ő alkotószobája volt.
Kohut Bélával és Mihály Lászlóval közösen a három muskétásként nevezik meg magukat. Függetlenül attól, hogy mind más témában és más technikával alkotnak, mégis van bennük valami közös: a minőségi képzőművészet iránti igény.
Ha Varga László legfőbb, legkedveltebb témáit kellene sorba rendezni, a következőképp nézne ki a lista: tópart, fák, bokrok, felhős égbolt, a napsugarak által megannyi színbe öltöztetett táj. A képek realisztikusak, mégis van bennük valami valóságon túli.
– Az illúziókat hajtom, a természet azon illúziót, melyek csak egy pillanatra láthatók, majd tova is múlnak – fogalmazott Varga László. – Közel harminc éve, mikor elkezdtem festeni, a fantáziabéli tájképek domináltak nálam. Most már jobban ragaszkodom a valóságszerű témákhoz, melyeket igazából bárki észrevehet, ha képes nyitott szemmel járni. Nem igyekszem tökéletesen visszaadni azt, amit látok. Van, hogy kiemelek egy-egy részletet, de olyan is akad, hogy valamiről leveszem a hangsúlyt – mesélte.
Mennyire közelítenek a valósághoz képei? A kérdésre egy 12 éves történet ad most választ. Egy aradi kiállításmegnyitón a műkedvelő helyiek közül egy odalépett Varga László képeihez, majd hangosan hümmögni kezdett. „Szépek, szépek ezek a festmények, kár, hogy fotóra rádolgozott művek.” Az alkotó, hogy bizonyítsa saját igazát – miszerint képei teljes egészében a keze munkáját dicsérik –, kénytelen volt ott, mindenki szeme láttára levenni az egyik kiállított munkát, majd megfordítani azt, hogy mindenki láthassa, nem egy fotót, hanem egy közönséges akvarellpapírt tart a kezében.
– Szeretek akvarellel dolgozni. Az akvarellről a legtöbbeknek az jut eszébe, hogy az alkotó nedves felületen szétfuttatja a festéket. Én azonban száraz technikával dolgozom, és az akvarell technikájától idegen módon az is előfordul nálam, hogy világos színt viszek a sötétebbre. Ezen kívül szeretem a pasztellt is, az elmúlt másfél évben pedig a toll lett az új kedvencem. Picit ezt is speciálisan használom, ránézésre sokak számára nem tollrajznak tűnik, amit eléjük tárok – folytatta.
Varga László korábban több illuzórikus portrét is készített. Az alanyok adottak voltak, viszont őket kiegészítette fantáziabeli környezettel. Ezek a munkái is nagyon különlegesek. Tájképeivel elrepíti magát – és képei által a nézőt is – a város zajából, az élet forgatagából. Elrepít valahová, ahol élettől duzzad a táj, és ahol emberi kéz még nem hagyta nyomát. Ihletet adhat számára a nap által narancssárgára színezett fű, egy út, melynek bal oldalán egy élettől duzzadó, a jobbon pedig egy kiszáradt fa áll. Legtöbb esetben lefotózza ezeket a megkapó pillanatokat, otthon pedig hangulata és érzései által vezérelve papírra veti azokat.
Munka közben előkerült egy 33 éves ecset is. Ez Varga László egyik kedvence, ugyanis a sok-sok használat alatt olyan speciálisan kopott el a szőre, hogy ha gazdája akarja, akkor olyan, mint a vágott filc, vagyis vastagabb színt lehet vele festeni, ha pedig a másik oldalára fordítja azt, akkor egész vékony vonalat tud vele húzni. Alkotás közben másik nagy barátja a fekete Signetta. Azzal készülnek ugyanis tollrajzai.
– Már több mint 25 éve tanítok a Táncsics gimnáziumban, mely elsősorban nem művészeti középiskola, viszont nagy örömet jelent a számomra, hogy több olyan diákom is volt hajdan, akik ma művészeti tevékenységet folytatnak. Ide értem az építészeket, építészmérnököket, és persze azokat is, akik ma az alkotásban teljesednek ki. A teljesség igénye nélkül megemlíteném Madarász Csillát fantasztikus portréival, akit pedig most már országos szinten is jegyeznek, az Gáspár Annamária, aki egyre több galériában mutatja be egyedi és nívós alkotásait – mesélte büszkén.
Fotók: Horváth Bence
