„Nagy rajongója vagyok.” – kezdtem, mihelyst beléptem Mihály László alkotószobájába. Nem túloztam. Egyszerűen odatapadok a talajhoz, ha meglátom egy-egy portréját. Minden egyes arc, tekintet egy érzést sugall a számomra, nagyon tisztelem készítőjükben azt a precizitást és alázatot, melynek köszönhetően ennyire valósághűek a festményei.
– Ötvenéves voltam, mikor az első önálló kiállításomra sor került, ekkor láttam először együtt a képeimet – mesélte Mihály László. – Előtte csak dobozokban gyűjtögettem a főként temperával és grafittal készült munkákat, itt viszont a paravánokon egymás mellé került mind. Akkor láttam csak, mennyire színvonal alatti és gyenge minőségű, amit csinálok, és lehettem az ecsetet. Úgy éreztem, nincs értelme folytatni, és 10 évig nem is festettem.
Itt elakadt a szavam. Hogyhogy színvonal alatti? Hogyhogy abbahagyta? Nehezen hittem el, hogy Mihály László valaha is „rossz” képeket festett. Pedig meggyőzött róla, hogy így volt. Azt mondja, kellett neki az a tíz év szünet, hogy feltöltődjön, és meg tudjon újulni.
– Elkezdtem olajjal alkotni. Ma sem értem, hogyan kell azt alkalmazni, de azon vagyok, hogy minél jobban megismerjem és kitapasztaljam. A fő vonal a portré lett nálam, holott korábban a klasszikus festői témák foglalkoztattak, úgy mint a virágok, tájképek, aktok, zenész portrék, sőt még absztrakt munkáim is születtem. Ezek közül mára csak a rockzenészportrék maradtak meg témaként, a testvérem által vezetett Rock Klubban sok orosházi rock zenészről készült képem függ a falon.
A festés csak hobbi a számára. Nem tanulta senkitől, hogy is kell ezt csinálni. Nemcsak, hogy tanára nem volt, de még képzőművész csoportnak sem volt tagja. Az erre vonatkozó kérdésemre röviden csak annyit felelt: „Nem vagyok az a csoportosulós fajta”. Megy a saját útján a saját ötletei alapján, évek óta bővíti portrésorozatát.
– Ennek címe Egy faj vagyunk. Az öt világrész különböző embertípusait ábrázolom. Keresek az interneten egy arcképet, az lesz az alap. Aztán segítségül hívom az antropológiát, és az arra a típusra jellemző jegyeket felerősítem a portrémon. Több arcból gyúrom össze azt az egyet, így mutatom be az emberi faj különböző rasszait – mesélte.
A bőrszíntől a fogazaton át az ékszerekig
Komoly kutatómunka előzi meg az ecset megragadását. Megfigyeli az europid, mongoloid, negrid, veddo-ausztralid rasszok jellegzetes bőrszínét, hajuk színét és vastagságát, arc- és testszőrzetüket, hogy keskeny vagy széles az arcuk, milyen a fejformájuk és a pofacsontjuk, milyen a fogazatuk, az orruk, a szemhéjuk, a szemszínük és a szemrésük. És ez még csak az arc volt. Aztán jön a viselet, annak színei, formái, díszítései, a frizura, a kiegészítők, úgy mint ékszerek és hajba valók. Mihály László azt mondja, a háttér megformálására is sok időt fordít. Igyekszik minden részletében tökéletesen ábrázolni a kiválasztott embertípust.
– Korunkban a gyűlölethullám végigsöpört az egész világon. Ez váltotta ki, hogy az emberi fajjal foglalkozzak. Úgy éreztem, tehetek a képeim által a gyűlölet ellen, hiszen a portrékon is látható, hogy minden rassznak megvan a szépsége, és nem utolsósorban az is, hogy mind egyek vagyunk – folytatta.
A fantáziája által szült karakterek mellett három valóságos személy képét is láthattunk az alkotószobában. Az egyik egy fafaragóművész portréja, a másik Buffy Sainte-Marie kanadai énekesnő, békeaktivista arcképe, illetve bátyjáról is készített már hasonlót. Mihály László azt mondja, ezeknél a festményeknél természetesen törekedett a hasonlóságra, de nem biztos abban, hogy ez az igazi kihívás. Egy ismeretlen embernek személyiséget adni semmivel sem könnyebb feladat. A fotókon nem igazán látható az adott ember személyisége, így neki kell felruházni azzal.
A tekintetekből kiolvashatóak a gondolatok: Csalódtam, Bárcsak itt lennél!, Kívánlak, Jaj, ne engem fess! Szégyenlős vagyok, Ó, ez valami fantasztikus!, Hát megjöttél, drágám!, Képes vagyok rá! – csak hogy néhányat említsek az én szememmel látottak közül.
A legnagyobbaktól érkeznek a visszajelzések
– Az a tervem, hogy „végigjárom” az összes földrészt, de most nagyon leragadtam Ázsiánál. Csodálatos a kultúrája. Az utóbbi időben gyakran festettem idősebb arcokat, különleges élmény volt az élet hagyta örömöt és bánatot visszaadni. Az imádkozás is egy fontos, visszatérő téma lett nálam. Elégedett soha nem lehetek a festményeimmel, de van segítségem, Kohut Béla barátom meglátásaira mindig hallgatok. Ő egyszerűen érzi a lényeget független attól, hogy nem figurális képeket alkot. Gulyás Lászlónak, Gasztonyi Kálmánnak és Cene gál Istvánnak, a legjobb kortárs realista festőknek is elküldöm a munkáim fotóját, és nagyon örülök, ha bármiféle visszajelzést kapok tőlük. Ők inspirálnak engem, nagyon sokat tanulok tőlük – mesélte.
Mihály László egyik legnagyobb élménye az egyik portréjához, konkrétan a nagyon idős, fekete kendős asszonyt ábrázolóhoz fűződik. Egy székkutasi kiállítás alkalmával az egyik látogató odahúzott egy széket a festmény elé, és negyven percen át nézte azt, majd szótlanul elment. Az alkotó azt mondja, ezért már érdemes volt megszületnie ennek a képnek.
Fotók: Horváth Bence
