Közismert orosháziak gyermekkorát bemutató sorozatunk következő epizódjában a Táncsics gimnázium egykori igazgatóját, Orosháza díszpolgárát, a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett dr. Blahó Jánost kértük egy kis emlékezésre.
Dr. Blahó János 1957-ben született Nagyszénáson. Mint mondja, komplikált szülés volt és a bábaasszonynak köszönheti az életét ő is és az édesanyja is. Szülei Budapesten ismerkedtek meg, majd hamarosan vissza költöztek Nagyszénásra, édesapja özvegy nővérének házába. Gyermekkorának három meghatározó helyszíne volt.
– Nagyszénáson, anyai nagyszüleimnél Szentetornyán, és nagybátyáméknál Budapesten, ahol hatodikos koromtól kezdve rendszeresen töltöttem nyaranta két hetet. Nagyszénás akkoriban nagyon élt. Volt egy különleges illata, szezonálisan és napszaknak megfelelően. Mikor milyen növények virágoztak, például ősszel, mikor érett a dohány, az estike illata, vagy hajnalban a pékségből érkező friss kenyér illata. Ezekbe persze keveredett az állattartásból eredően istállószag is. Ennek a falunak volt lelke és szeme. Nem tudtál végigmenni az utcán, hogy az esetleg elkövetett kisebb-nagyobb csibészségről a szülők ne tudtak volna szinte azonnal. A szó valódi értelmében nem voltam rossz gyerek. Állandóan az utcán, vagy a határban voltunk, kivéve, ha olyan műsor ment a tévében. Nekünk már viszonylag hamar volt tévénk, ami az akkori körülményeknek megfelelően amolyan utca tévé volt. Jöttek az egész utcából a felnőttek ha kettős rangadót közvetítettek, vagy egy-egy ifjúsági filmnél a gyerektársaság gyűlt össze a fekete-fehér képernyő előtt. Ezeket a filmeket aztán mindig el is játszottuk – kezdi a mesélést dr. Blahó János.
Ezekből, illetve a könyvélmények eljátszásából aztán lett is egyszer kisebb kalamajka. A Timur és csapata című Gajdar regény és a hiányos „felderítés” vezetett ahhoz, hogy a szülőknek a zsebbe kellet nyúlniuk.
– Volt az egyik szomszédban egy nagyon kedves néni, aki rendszeresen adott nekünk gyerekeknek süteményt, vagy a meggyet szedhettük le nála felesben, szóval jó volt a kapcsolat. Volt az udvarán egy nagy rakás fa, szépen letakarva, hogy ne érje az eső. Azt találtuk ki, hogy meglepjük a nénit és amolyan Timur és csapata módra, láthatatlanul teszünk jót. Amikor pár napra elutazott, átmásztunk a kerítésen és a letakart farakás nagyját szépen összevágtuk tűzifának, hogy a néninek ezzel ne kelljen fáradnia. Apró szépséghiba a történetben, hogy a fa – mint kiderült – a felújítandó tetőszerkezet fája volt. Apáméknak, illetve a többi résztvevő szüleinek ezt újra meg kellett venni. Jellemző módon ez után az eset után se kaptam ki otthon. Egyébként nagy szeretetben, de következetesen neveltek, fizikailag soha nem bántottak a szüleim. Ha rászolgáltam, édesapám leült és elbeszélgetett velem. Megjegyzem ez néha jobban fájt, mintha lekevert volna egyet – teszi hozzá János.
Falusi gyerekként az állatok közt nőtt fel. Meg voltak a velük kapcsolatos feladatai, de olyan is előfordult (12 éves korában), hogy a szülei távolléte alatt a kocánál ő volt a bábaasszony a malacok születésekor. A szénási Damjanich utcába a szomszéd utcákból is átjárt a gyerektársaság egy jó focizásra, vagy fejelőbajnokságra. Sokan voltak közel egykorúak, amin a Ratkó-korszak végén nem is lehetett csodálkozni. A szokásos focizás, bújócska, csúzli, nyílpuska, kardozás mellett a bicikli volt János kedvenc szórakozása, valamint a puszta és a természet megismerése, felfedezése.
– Nagyon sokat olvastam. Gyerekkorom meghatározó könyve a Tüskevár volt és nekem is volt szerencsém valami hasonlót átélni, mint a regénybeli Tutajosnak. Akkortájt adták át a Dögös-Kákafoki csatornát és rizsföldeket alakítottak ki. Akkor még volt árendás juhásza a falunak és apám kiengedett többször hozzá. Mi voltunk a szállítók. Vittük neki a tarhonyát, a kissé avas szalonnát, a petróleumot és nagy élmény volt, mikor ennél a juhász bácsinál egy-két éjszakát kinn tudtunk maradni a kunyhóban. Nekem ő volt Matula bácsi. Hályogkovács volt, de értett a növényekhez, operált állatokat, gyógyított embert is. Tudta a különböző füvek titkait és rengeteget a természetről. Sose felejtem el, mikor éjjel felébresztett bennünket és bejelentette, hogy megyünk halászni. Nem pecabottal, hanem füllel, kézzel, lámpával. Akkor még Székes major környékén a nedves réteken mozogtak a réti csíkok. Fogtunk néhányat ezekből a különleges halakból, szedtünk vadkáposztát, citromfüvet, kis tarhonya, szalonna és olyan fantasztikus csíkos káposztát csinált, hogy csak na. Volt hogy bíbictojást szedtünk és abból ettük a rántottát. Közben megismertük a növényeket állatokat, a természet szeretetét tanultuk – meséli.
Főhősünk sem az általánosban Nagyszénáson, sem később a Táncsicsban nem feszegette a határokat, ami a magatartást illeti. Mint mondja, olyan sodródó gyerek volt. Előfordult, hogy rosszkor volt rossz helyen és bár nem volt aktív részese a rosszalkodásnak, mégis beugrott egy kis bünti. Mint meséli, a gimi harmadik osztályára érett meg benne, hogy tanár legyen.
– Még kis kölyök voltam, mikor először kérdezték, mi akarok lenni, ha megnövök. Akkor azt feleltem: Mikulás. Sok állatunk volt, szerettem is őket, így később állatorvos akartam lenni, aztán még később vonzott a külkereskedelem. A Táncsicsba ezzel az elhatározással érkeztem, de aztán jött egy Körmendi János, egy Pál Tamásné, egy Formann Istvánné, egy Bánki Sándor, meg egy Bánkiné Marika. Mind kiváló pedagógus. Leginkább osztályfőnököm, dr. Körmendi János ragadott el komolyan és a tanárkodás fokozatosan érett bennem. Így mentem aztán Szegedre a Tanárképzőre – mondja a pályaválasztásról.
A gimi ideje alatt sem történt vele igazán kirívó eset, csak érettségi után volt egy kis kellemetlen közjáték a rendőrökkel, amikor Keller József igazgató úrnak kellett értük bemenni a kapitányságra.
– Rendkívül vidámak, jókedvűek voltunk és örültünk, hogy sikeresen túl vagyunk az érettségin. Az akkori Csillag áruház melletti szökőkútban áztattuk a lábunkat. Feltűrtük a nadrágot térdig és voltak akik bele is gázoltak a szökőkút vizébe. Szóval vidámak voltunk és egy kicsit hangosak is. Egészen addig, míg nem jött a rendőr és közszemérem sértésért bevitt bennünket. Ott megijedtünk, mert akkoriban könnyen előfordult, hogy egy ilyen felelőtlen húzás miatt ugrott a felvételi lehetősége is. Végül nem lett baj, megérkezett az Atya (Keller József igazgató) és kihozott bennünket. Tőle aztán megkaptuk a „beosztásunkat” – teszi hozzá mosolyogva Blahó János.
Hogy hogyan fordult a figyelme a földrajz felé, hogyan lett később remek tanár és később 26 évig egykori alma matere, a Táncsics gimnázium igazgatója, az már egy másik írás témája lehet.
