Régi csibészek sorozatunkban közismert orosházi emberek mesélnek gyermekkorukról. Ebben a részben az orosházi születésű Csík János, egykori válogatott játékos, edző, szövetségi kapitány eleveníti fel emlékeit.
Csík János Orosházán született 1946-ban. Édesapja asztalos volt, édesanyja pedig óvodai dajka. A Budai Nagy Antal utcában laktak, a Mikolai kert tőszomszédságában. Mint mondja egy gyerek számára ennél ideálisabb környéket keresve sem lehetne találni.
-Nagyszerű gyerektársaság volt akkoriban, ott a környéken. Gyakorlatilag minden megnyilvánulásunk a Mikolai kerthez köthető, azt is mondhatnám ott nőttem fel. Akkor még nem volt ilyen üres, hogy csak néhány fa van benne. Bokros, ligetes, igazi gyerekparadicsom volt a kert. Állandóan ott voltunk. Fociztunk, fejeltünk fogócskáztunk, bújócskáztunk, fára másztunk, meg amit akkoriban játszhatott egy gyerekcsapat. Volt íjunk, csúzlink, kardunk, meg ami kell. Szabadon játszhattunk, a szülők is nyugodtak lehettek. Ha magunknak nem ártottunk, más bajunk nem lehetett. Nem voltak autók, sem más olyan dolog, ami a gyerekekre veszélyes lehetett. Reggel kimentünk a Mikolaiba, délben hazamentünk, ettünk valamit és mentünk vissza, csak az este vetett haza újra bennünket. Nagyszerű volt és még a sportban is hasznát vettem később, hisz a rengeteg különböző mozgással, fára mászással olyan alapokat szereztünk, hogy abban hiba nem volt – kezdi a mesélést a mesteredző.
János szülei szigorú rendet tartottak, a gyerekeknek is volt feladata a ház körül. Főhősünk otthon jó gyerek is volt. Az iskolai viselkedésről ezt már nem mindig lehetett elmondani. Az akkori I. sz. iskolába járt, és mint mondja, minden szülői értekezlet, ahová édesanyja elment, szorongással telt számára, hogy vajon most mi derül ki.
-A suliban minden hülyeségben benne voltam. Nem voltak ezek nagy dolgok, de sokszor elkövettünk ezt-azt. Az egyik alkalommal a lányokat piszkáltuk. Tudtam, hogy az ajtó mögött egy felemelt seprűvel várnak és magam elé engedtem Lajos bácsit, a pedellust, pontosabban mondtam neki, hogy menjen be. Ő kapta a fejére a seprűt. Na, abból jó kis balhé kerekedett. Otthon nem igen rosszalkodtam, de azért arra is akadt példa. A Gólya utcában fociztunk sokat. Sokszor berepült az egyik házba a labda, amit az ott lakó néni és bácsi vagy visszaadott, vagy nem. Mostani fejjel megértem, de akkor haragudtunk rájuk. Egy alkalommal találtunk egy döglött egeret, amit rákötöttem a kilincsükre és a néni, annak rendje és módja szerint meg is fogta. Nagy ribillió lett belőle. Érdekes, hogy kb. öt perc alatt kiderült, ki volt a tettes. Anyám akkor rendesen elnáspágolt. Ez egy kirívó eset volt, amúgy rendes gyerek voltam – teszi hozzá Csík János.
Általános iskola után szülei szerették volna, ha nem csak érettségit, de szakmát is szerez. Szegedre ment a textilipari technikumba. Mint mondja meg is szerette a szövő,- és egyéb gépek bütykölését, javítását, de megint csak enyhe szülői nyomás irányította a diploma szerzés felé.
– Jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára. Az volt az egyetlen, amire igazából nem kellett különösebben készülni. Ott kezdődött a kézilabdás karrierem. Két év múlva már válogatott voltam, de ez, azt hiszem, már nem igazán a gyerekkorhoz tartozik – zárja a beszélgetést Csík János.
