Gádoros elegáns éttermében zajlott a közel negyvenfős családi találkozó, ebbe a faluba, a gyökerekhez tértek vissza a Kocsis család tagjai. A meghitt ebéd középpontjában egy 1917-es, megsárgult, de igen nagyra becsült fénykép állt, amelyen ott sorakoznak szép ruhában, komoly arccal a megjelentek felmenői.
– Régebben azért még esküvőkön találkoztunk, de sajnos manapság már csak temetéseken. Ezért is szerveztük meg a nővéremmel ezt a családi találkozót, hisz mi már a korunkból fakadóan is tudjuk, érezzük, milyen fontos az összetartás, milyen fontosak a gyökerek – kezdte Szabó Istvánné Tóth Piroska.
Július 9-én zajlott a közös program, amelyről Tóth Piroska úgy vélekedik, akár mások számára is követendő példa lehet. Azt mondja, számára egy ilyen összejövetel rengeteget jelent, büszke a család minden tagjára, hisz mindenki szépen teljesít az életben.
– Vannak köztünk mezőgazdaságban tevékenykedők, pedagógusok, nyelvész, konduktor, művész restaurátor, zenész, madárgyógyász és József Attila-díjas költő is. Az ország minden tájáról jöttek rokonok, Szegedről, Szentendréről, Budapestről, Békéscsabáról, Csongrádról, Gyuláról, Nagyszénásról, Szentesről, Salgótarjánból, sőt, két család Angliából repült haza, hogy találkozhasson rég nem látott szeretteivel. A Németországban és Erdélyben élők sajnos nem tudnak most velünk ünnepelni, de szívből remélem, hogy a következő találkozón már ők is ott lesznek – folytatta a szervező.
Az 1917-ben készült fénykép közepén a család legkisebb tagját, az alig egyéves Kocsis Margitot, vagyis Piroska édesanyját látjuk. Mellette nővérei – Anna, Julianna, Ágnes, Mária és Rozália –, valamint két bátyja – János és Lajos –, és a szülők sorakoznak fel. A képen található személyek közül senki sincs már köztünk, a család jelenlegi legidősebb tagja Piroska nővére, Margit, aki szintén nagy örömmel és izgalommal vett részt a közös vasárnapi együttlét megszervezésében. Voltak a megjelentek között olyanok, akik már több mint 25 éve nem látták egymást.
– Gyerekkoromban Gyulán éltünk, de rengeteg időt töltöttem Gádoroson a rokonoknál. A szüleim elhoztak a hétvégéken, és szinte minden nyári szünetben itt voltam – mesélte Kovács Katalin, Kocsis János dédunokája. – Az unokatestvéremmel, Johannával nagyon szoros volt közöttünk a kapcsolat, szinte együtt nőttünk fel, de aztán az érettségi után igencsak eltávolodtunk, ugyanis én kiköltöztem Angliába. Eltelt közel 30 év úgy, hogy szinte semmit sem tudtunk egymásról.
– Miután megkaptam a meghívót, nagyon izgatott voltam amiatt, vajon milyen lesz a viszontlátás. A 16 éves lányomat is elhoztam, aki most találkozik először Johanna szintén 16 éves lányával. Remélem, ők is olyan jól megértik majd egymást, mint mi annak idején. Most, a találkozó elején még sok a homályos folt a fejemben, nem ismerek fel és igazából nem is ismerek mindenkit, de a nap végére biztosan kitisztul majd a kép. Ha lesz még a jövőben családi találkozónk, én mindegyikre hazajövök, ez biztos – fogalmazott Katalin.
Miután mindenki elfoglalta helyét, Piroska és nővére együtt köszöntötték a fénykép előtt állva a közel negyvenfős rokonságot. A gyertyák azokért égtek, akik már nem lehettek közöttük.
– Mindannyian, akik itt születtünk, itthon vagyunk. Összekötő kapocs az erős családi gyökerek és a hovatartozás érzése – fogalmazott köszöntőbeszédében Szabó Jánosné Tóth Piroska. – Ezeket tények, emlékek és legendák erősítik. Visszatekintve a XIX. század közepéig, mert a Kocsis család feltehetőleg a török dúlás utáni elnéptelenedést követően került Orosházára, majd onnan Gádorosra. Dédnagyapánkat még Szabó Jánosként anyakönyvezték, aki az akkori elöljáró kocsisa volt. Ezt a ragadványnevet vitte tovább nagyapám, aki feleségével együtt nyolc gyereket nevelt fel tisztességben, becsületben itt, Gádoroson. A nővérem és én hálásak vagyunk a sorsnak, hogy a Kocsis családba születhettünk – mondta meghatottan. Így volt ezzel minden jelenlévő, aki átérezte ebben a percben, milyen jó érzés tartozni valahová.
A megemlékezés után közös ebéd és egy kellemes délután várt a Kocsis család tagjaira. Ahogyan Tóth Piroska fogalmazott, nem volt más dolguk, mint szívből örülni egymásnak.
Fotók: Horváth Bence
