Az OVM Karsai orosházi gyárának vezérigazgatója, önkormányzati képviselő, civilben pedig háromgyermekes családapa a tősgyökeres orosházi Kovács Péter. Régi cibészek című sorozatunk jelen epizódjában ő mesél a gyermekévekről.
Péter ’77 májusában született Orosházán. Édesanyja régi orosházi család sarja – felmenői valószínűleg a zombai ősökkel érkeztek – édesapja pedig Nádudvarról származik. Katonatisztként került Orosházára, ahol megnősült, családot alapított. Péter és három évvel fiatalabb kisöccse – mint a katona csemeték közül jó néhányan – a Kossuth-téren töltötte gyermekéveit.
– A Kossuth-téren jó kis társaság alakult ki. Hasonló korú gyerek volt bőven, lehettünk úgy tizenöten, húszan, persze nem mindig volt teljes a létszám, amikor játszani kellett. Szerencsésnek tartom magam, mert még „analóg” gyerekként nőhettem fel, még a digitális korszak igazi kitörése előtt. Állandóan az utcán voltunk. Se kereskedelmi tévék, se mobil, se laptop még nem volt. A játékain első számú színtere a Kossuth-téri játszótér volt, illetve félig meddig megtűrtként gyakran átlógtunk a kórház kertjébe. Főként ott folytak a hatalmas csaták, különböző háborúskodások. Ezek egy részét nyilván a látott filmek inspirálták, de sokszor csak magunktól osztottuk két csapatra a társaságot és harcoltunk egymással. Volt egy érdekes fegyverünk. Az órabóra kinőtt, valamennyire megerősödött vízágait remekül le lehetett törni a törzsről. Ezt egy ház oldalán hegyesre fentük és erre húztuk a még zöld termését a fának. A rugalmas ág segítségével megsuhintva, nagy sebességgel lehetett „kilőni” ezeket és ha eltaláltak valakit, annak a találatnak kék folt lett a következménye. Nyár elején, mikor kezdődött a szünet, ez gyakori elfoglaltságunk volt. Persze mellette állandó játékaink voltak a bújócska, fára mászás, na meg a foci. Ez utóbbiban nem voltam túl ügyes, de azért rendszeresen beálltam. Rengeteget bicikliztünk. Mikor már kicsit nagyobb voltam, eljártunk a vasúti rakodóhoz. Ott előfordult olyan játékunk, hogy ha most a fiam csinálná, azt hiszem infarktust kapnék. Felhajtottunk a rakodó rámpára és ott felgyorsítva leugrattunk a kemping biciklivel a mintegy másfél méteres magasságból. Arról szólt a verseny, ki ér földet messzebb a rámpától. Szerencsére édesanyámék nem látták ezt – kezdi a mesélést Péter.
Mint főhősünk elmondta, kirívó esetekről nem tud beszámolni, mert alapvetően nem volt rossz gyerek. Ha tudta, hogy ekkorra haza kell menni, akkor hazament. Nem okoztak a csínytevései álmatlan éjszakákat, vagy nagyobb anyagi kiadásokat a szülőknek. Az iskolában még az otthoninál is szabálykövetőbb volt, ráadásul a jó tanulók közt tarthatták számon.
– A Vörösmartyba jártam, ének-zenei tagozatra. Ez meghatározott sok mindent az életemben. Előbb zongorázni tanultam, de onnan eltanácsoltak – akkor még volt ilyen, ha valaki nem volt tehetséges – így kezdtem el dobolni. Kilenc évesen, ’86-ban vettek be az akkor még létező Úttörőzenekarba, ahonnan egyenes út vitt a Fúvószenekarba, amelynek azóta is tagja vagyok – meséli.
Az általános iskola elvégzése után, mint sok orosházi srácnak, neki is a Táncsics jelentette a folytatást. Azokban az években indult a számítástechnika oktatás. Még monochrome monitoros IBM XT-ken tanultak és windows se volt, de akkoriban egy ilyen oktatás, még nem volt mindennapos. Itt is a reál irányba fordult főképp a figyelme, műszaki pályát képzelt el magának.
Hogy miképp lett belőle vezérigazgató, egyesületi elnök, képviselő, az pedig már egy esetleges másik írás témája lehet.
