Szeptemberben, amikor Füredi Ákos megkezdte első félévét tanárként a Székács Evangélikus Iskola gimnáziumi osztályaiban, a fizikaterembe lépve több diák is egy laza „szia”-val vagy „helló”-val üdvözölte őt. A friss pedagógus néha-néha a szünetekben is kellemetlen, vicces helyzetben találta magát, amikor a folyosón ügyelve a kisebbek nem akartak szót fogadni neki, mondván, egy gimis ne parancsolgasson. A tanítványai és közte lévő kis korkülönbségnek megvannak a hátrányai, de ugyanúgy az előnyei is. Többek közt erről is mesélt nekünk Ákos, a Székács gimi új fizikatanára.
Épphogy megkaptad a diplomád, egyből a volt középiskoládba vezetett az utad. Huszonhárom éves vagy, és már a gimiseket okítod. Így tervezted?
– Nem teljesen. Amikor középiskolásként meg kellett jelölnöm, hová menjek továbbtanulni, nagyon sokáig vacilláltam a fizika-német szakos tanár és egy tudományosabb szak, a fizikusi képzés közt. Az akkori tanáraim egy része azt javasolta, inkább az utóbbit válasszam, ők nyilván már a saját bőrükön éreztek a pedagógusi lét nehézségeit. Hallgattam rájuk, fizikus lettem, mégis itt vagyok most, és hozzáteszem, nagyon örülök ennek a lehetőségnek. Őszintén szólva mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen a katedrán állni, az egyetemi éveim alatt is sokat segítettem a hallgatótársaimnak, sőt, már a gimiben is megállapította az egyik tanárom, hogy van bennem pedagógusi véna. Talán igaza volt.
Talán tényleg nincsenek véletlenek…Te kerested a sulit, vagy épp fordítva?
– Az iskola keresett meg, és én örömmel mondtam igent a felkérésükre. Csiffári Mária nyugdíjba vonulása után szükség lett egy új gimnáziumi fizikatanárra. Székácsosként anno nekem is ő tanította a fizikát, az, hogy én most itt vagyok, voltaképp neki köszönhető, hisz ő szerettette meg velem ezt a tárgyat. Életkorától függetlenül nagyon modern órákat tartott, rendszeresen használta az interaktív táblát, rengeteg videót nézetett meg velünk, és mindenféle kísérletet bemutatott, ami csak belefért az órarendi keretbe. Ebből a szempontból tehát abszolút 21. századi volt, viszont ha azt nézzük, mennyire szigorú volt velünk, és hogy vele aztán senki sem mert packázni, úgy már inkább a „hagyományos” pedagógusok közé sorolnám. Sok jó tanáccsal látott el, mielőtt szeptemberben elkezdtem a tanítást. Ő javasolta, hogy ne engedjem túl közel magamhoz a diákokat, és hogy jelöljem ki egyértelműen a határokat.
Ez biztosan nem volt könnyű, hisz csupán néhány év van közted és a diákjaid között.
– Igen, csak pár év, hisz 9.-10.-11. osztályosokat tanítok, illetve 12. évfolyamon fakultációt tartok az érettségire készülőknek. Azért, hogy meglegyen köztünk a kellő távolság, és a diákok véletlenül se felejtsék el, hogy tanári tisztségben vagyok ott, kölcsönösen magázódunk. Ezzel kifejezzük az egymás iránti tiszteletünket. De egyébként az előnyét is tapasztaltam már a kis korkülönbségnek. Úgy érzem, tőlem könnyebben fogadják be a tananyagot, mint egy több tíz évvel idősebb kollégától. Persze a fiatalos közeg nem jelenti azt, hogy nálam mindent lehet. Már az első órán elmondtam nekik a követelményrendszer mellett azt is, mit engedhetnek meg maguknak az óráimon, és mit nem.
Hogy érzed? Jól döntöttél a tanári pálya választásával? Vannak sikerélményeid?
– Szeretem ezt az iskolát, gimisként is szerettem ide járni. Könnyű dolgom volt szeptemberben, hisz ismertem az épületet és a kollégák jó részét. A fizika nem a legkedveltebb tantárgy, de szerintem gyakran a diákok hozzáállása sem jó, hisz sokan azzal a magukkal szemben megfogalmazott előítélettel ülnek be az órára, hogy ők ezt úgysem fogják megérteni, ők ezt úgysem tudják majd megtanulni. Való igaz, a fizika a legkomplexebb gondolkodást igénylő tudományág, itt egész órán folyamatosan figyelni, gondolkodni kell, és ez sokaknak nehéz. Mára már rájöttem, hogy kezdetben túl magasra tettem a lécet, azóta többször is változtattam a módszeremen, illetve azon is, hogy hogyan kérem vissza a tananyagot. Igyekszem annyit kísérletezni az órákon, mennyit csak lehet, bízva abban, hogy a bemutatott jelenségek jobban megmaradnak a diákok emlékezetében. Persze a „szárazanyagnak” ettől függetlenül ugyanúgy el kell hangoznia, ezt viszont videókkal, látványos, poénos animációkkal próbálom élvezhetőbbé tenni.
Hatásosak a módszereid? Szerethetővé lehet tenni ezt a tárgyat?
– Nem könnyű a figyelemfelkeltés és a figyelemtartás sem, sajnos a telefon örökös problémát jelent. Fizikaórán a legtöbbször unott arccal ülnek a diákok, de azért egyszer-egyszer előfordul, hogy egy-két tanuló olyan kérdést tesz fel, amiből tudod, hogy megértette, miről beszéltél eddig. Ez erőt és lendületet ad, akárcsak az, ha fakultáción az érettségire készülőkkel tudományos témakörben vitázhatsz. Itt már a diákok érvelnek, bonyolult kérdéseket fogalmaznak meg, és igen, ezekbe bele lehet kapaszkodni, ha az embernek szüksége van egy kis erőre. Ezeknek az emlékeknek a felidézése akkor is jól jön, ha száz javítandó dolgozat előtt ülsz…Ezt a monoton részét kedvelem a legkevésbé a munkámnak. Így van meg az egyensúly a negatívumok és a pozitívumok mérlegén. Mindig akad majd olyan, ami le akar terelni a pályáról, tudjuk mind, milyen most a pedagógusok megbecsültsége. Én viszont azt vallom, meg kell látni a mindennapok apró szépségeit, és egy nagy egészként kell tekinteni erre a hivatásra, amelynek óriási hatása van a fiatal generációkra, és ha így nézzük, mindannyiunk jövőjére.
Fotók: Horváth Bence
