Jantos Istvánné sorai következnek:
„Régi családi ereklyék, iratok között lapozgatva egy kopott kockás füzetre bukkantam. Édesanyám tintaceruzával írott sorait tartalmazta a füzet, feltehetőleg az 1941-42-es évekből. Személyes élményeit, gondolatait vetette papírra. Hogy mi volt az igazi célja az írással, nem tudom. Talán naplószerűen megörökíteni azt az időszakot. Az írásokból egy karácsonyi történetet választottam ki, melyet igazán már ismertem. Gyermekkoromban elmesélte nekem, mint felejthetetlen élményét – kedves, ugyanakkor megrázó emlékként.
Az országunkat sújtó trianoni tragédia és a II. Világháború közötti történelmi időkben járunk. Az erdélyi visszacsatolás után minden magyar érzelmű ember örömmámorban élt, természetesen a mi családunk is. Édesanyám bátyját – áldott emlékű keresztapámat – egy visszakapott erdélyi kisfaluba helyezték jegyzőnek. Őket készült meglátogatni az akkor még egyedülálló húga az első karácsonyon.”
Erdély felől mit hoz a szél?
De jó egy kicsit utazni! Kizökkenni a mindennapi élet egyhangú robotjából. Nem törődni semmivel, csak kibámulni az ablakon, és nézni a tovasuhanó tájakat. Nézni a természeti kép ezer váltakozását.
Karácsony szombatja volt. Télapó mintha megfeledkezett volna rólunk, nem jelentkezett, és a napsugár – mintha tavasz lett volna – melegen szórta sugarait. Én a vonat ablakánál – nem törődve az utazás kényelmetlenségével – álltam, és élveztem az utazás örömeit. Nagyon boldoggá tett még az a tudat is, hogy estére odaérek rég nem látott Bátyámékhoz, és a karácsonyi szent estét meghitt, boldog családi kőrben fogjuk eltölteni. Úgy, mint amikor gyermekek voltunk, s együtt zengett énekünk: „Krisztus Urunknak áldott születésén”.
A vonat futott. Már túl voltunk Nagyváradon is. Kezdődtek a hegyek. A Sebes–Körös mintha bújócskát akart volna játszani, hol eltűnt, hol ismét előbukkant a vonat mellett. A hegyek mind közelebb jöttek és magasabbak lettek. Nem győztem csodálkozni a gyönyörű látképen. Csucsánál elértük a Királyhágót, Erdély kapuját.
Csodáltam a magas sziklákat, vízesést, a hegyláncot, szerettem volna a vonatot megállítani, felmenni minden hegy tetejére, bejárni a meredek hegyoldalt, és a legmagasabb csúcson dicsőíteni Istent, ki mindezeket alkotta. Vonatunk befutott az alagútba, és én ráeszméltem, hogy mégis csak jobb, ha futok a vonattal, hisz Karácsonyest közeledik. Lassan kezdett sötétedni. Alig vettem észre, hogy átmentünk Kolozsváron, Erdély fővárosán. Közeledtünk Dés felé. Eszembe jutott, hogy mi történne, ha Désen nem kapnék vonatot. Mindjárt igyekeztem magam megnyugtatni, hogy az lehetetlen, hisz egy fél órát még várni is kell a vonatra, amelyik tovább fog vinni. Tudtam. hogy vonatunk sokat késik, de reméltem az utolsó pillanatig. Végre megérkeztünk Désre. Gyorsan leszálltam a vonatról, és kerestem a másikat, amelyik tovább visz.
Nem akartam elhinni, mikor azt hallottam, hogy már tíz perce elment. Végül megértettem, hogy nincs másik vonat, csak éjjel, amivel reggel lehet csak odaérni. Csak álltam földbe gyökerezett lábbal, és vártam valami csodát, mi visszahozza az én karácsonyi örömömet… Szerettem volna sírni tehetetlenségemben. Semmi remény…
Bementem a váróterembe, alig voltunk egy páran. Leültem félre bánatommal, és még a legszegényebb viskóban lévő családot is irigyeltem, kik családi kőrben tölthetik a szentestét. Kinéztem az ablakon, egy hatalmas karácsonyfa állt a folyosón. Eddig nem is nagyon vettem figyelembe, hisz minden állomás folyosóján volt. Úgy gondoltam, nekem még messze, a Bükk aljában, egy erdélyi faluban áll a fenyőm, nem is ilyen magas, nem is nagyon díszes, de nekem mégis nagyon kedves…
Hazagondoltam, a sok kedves Karácsony estére, és sírtam… sajnáltam ezt az estét, mely a sok–sok remélt öröm helyett csak szomorúságot hozott. De ugyan mi történt?… A várva várt karácsonyi dallam üti meg a fülemet: ”Mennyből az angyal”. Vagy csak képzelődöm? Mindnyájan – szinte egyszerre, mintha parancsszóra tettük volna – siettünk a hangok felé. A folyosón a gazdagon feldíszített, piros – fehér – zölddel kivilágított hatalmas karácsonyfa alatt ott állt a MÁV fúvós zenekara. Mi mindannyian, kik az állomáson tartózkodtunk – utasok, vasutasok – mint egy család, ott álltunk együtt a fa alatt, és boldogan hallgattuk az énekeket. Itt ünnepeltünk a mindenki karácsonyfája alatt. Egyszerre nem éreztem magam elhagyottnak, boldog voltam.
Másnap reggel megérkeztem Bátyámékhoz. Azután már nem bántam, hogy lemaradtam Désen, sőt örültem neki. Mert úgy ismerhettem meg az embereket, és éppen ezen a Karácsony estén, hogy nagyon várják mindnyájan Krisztust, és örvendeznek az Ő megszületésén. Várják, és én hiszem, hogy nem hiába várják, mert Ő fog jönni, a győzelem az Övé lesz, csak mi mellette maradjunk.
Csepregi Ilona írása 1941. karácsonyáról
Kiemelt kép: pixabay.com
