Az ünnepre hangolódva fogadják sok szeretettel Burzás Ferencné Éva néni karácsonyi történetét.
Éva néni négyéves volt, amikor elveszítette édesanyját, húgának születésekor történt a tragédia. Az anya elhunyt, az újszülött életben maradt. A sors furcsa játéka, hogy mindez épp akkor történt, mikor néhány kilométerrel távolabb, egy épphogy szülővé vált kedves házaspár a gyermekét temette. Világra jövetele közben halt meg a csöppség.
– Az orvos javaslatára és közbenjárására a húgom a gyermek nélkül maradt családhoz került, akik sajátjukként nevelték fel a kisdedet. Édesapánk hálás volt ezért, hisz neki akkor már négy másikról kellett gondoskodnia, egyedül. Azért őt is nagyon szerette, gyakran meglátogatta. Az élet rövidesen úgy hozta, hogy apuka társra lelt. Élete párja egy többgyermekes asszony lett.
Kilenc gyermek élt most már egy fedél alatt, mindnek volt egy édese, és egy mostohája. De ne úgy tekintsünk ezekre a mostohákra, mint a mesékben szereplő gonosz figurákra. Bár a szó maga megtévesztő, Éva néni azt mondja, mostohája úgy szerette őket, hogy annál az édesanyjuk sem tudta volna jobban.
– Sok gyerek, sok éhes száj. A szüleink rengeteget dolgoztak azért, hogy mindbe jusson elég falat. Ez volt az első és legfontosabb, a többi már csak hab lett volna a tortán. Ebből a habból vajmi kevés jutott. A karácsonyok ajándékvárással, de ajándék nélkül teltek el. Pedig hallottuk a testvéremmel más gyerekektől, hogy ilyenkor jön a Jézuska, és minden jó gyereknek játékot rejt a fa alá. Mi is, mint mindenki más, lázasan készülődtünk a nagy ünnepre. Apa fát hozott a tanya melletti erdőből, ha épp fenyőt nem tudott, egy kisebb tuja is megtette. Mi meg fényes papírba csomagolt diót és anyuka által készített szaloncukrot aggattunk az ágakra. Kalácsból is mindig volt az ünnepi asztalon, a jegyre kapott lisztet és cukrot anyukám mindig ügyesen használta fel. Karácsony estéjén énekeltük a Mennyből az angyalt, és vártuk a csodát.
A csoda nem kopogtatott, de nem is lopva jött. Kívülről várták mindannyian, pedig ott volt már közöttük, benn a házban.
– Anyuka elővett egy almát és tizenegyfelé vágta. Mindenkinek adott belőle egy kicsiny szeletet. Szétosztotta köztünk szépen, egyenlő részekben. „Olyanok vagyunk mi is, mint ez az alma. Együtt alkotunk egy egészet” – mondta. Kicsi voltam még, de ez nagyon megfogott. Igaza volt. Ezután már nem is bántott, hogy nem kaptam ajándékot. Tudtam, mindenem megvan, hisz van egy szerető családom, és egy olyan mostohám, akinél egy édes sem lehetne édesebb.
Éva néni felnőttként minden évben kapott ajándékot az anyukájától. Akkor már tellett rá. Kicsit olyan volt, mintha az anyukája bepótolta volna azt, amit korábban nem adhatott meg. Sőt, a gyereknapokról sem feledkezett meg, még akkor sem, mikor Éva néniék már maguk is anyukák, nagymamák lettek. Kilenc gyermeket nevelt fel, mindről gondoskodott, mindnek egyformán adott, és sosem tett különbséget sajátjai és neveltjei között.
– Az édesanyámról nem élt bennem semmilyen kép, nagyon kicsi voltam, mikor elveszítettem. Nem láttam róla még egy fotó sem, egészen ez év októberéig, mikor is az egyik rokontól előkerült egy. 77 évet kellett várnom rá. Most már az ő fényképét is kitehetem karácsonykor, és mindkét anyukám ott lehet velem. Az egyiknek hálás vagyok, amiért a világra hozott, a másiknak pedig azért, mert szeretetben nevelt fel. Szegénységben, de szeretetben. És ez a legfontosabb – zárta Éva néni.
Fotó: Nagy Kristóf
