Bánki-Horváth Sándor tanár úr a napokban töltötte a nyolcvanat. Már nem tanít, de ma is aktívan segíti a felesége vezette Orosházi Keresztény Klub alapítvány munkáját. Régi csibészek sorozatunkban vele beszélgettünk a gyermekkoráról.
Főhősünk 1942 augusztusában, Orosházán látta meg a napvilágot, szülei második gyermekeként. Édesapja kereskedő volt. A családfőt ’47-ben agyvérzés érte és ez rányomta a bélyegét a család anyagi helyzetére, mint Sándor elmondta, nagyon szegényesen éltek az ötvenes években, a Zombai utcai házban. Ő maga beteges kisgyerek volt.
– Nem voltam nagy csibész. Ennek az egyik fő oka az lehetett, hogy hatévesen egy nagyon ritka és súlyos betegségbe estem. Az itteni orvosok se tudták sokáig megmondani, hogy mi a baj. Később a Vásárhelyi kórházban állapították meg, hogy véredény gyengeségben szenvedek, ami miatt gyakran véreztem. Befelé. A diagnózis után több hónap kellett, hogy meggyógyítsanak. Ez nagyon legyengített. Annyira, hogy hat évesen tizenhat kiló voltam. Az általános iskola első osztályát – a több havi kórházi kezelés miatt – kétszer kellett elkezdenem. Gyenge, csenevész kis kölyök voltam, emiatt visszahúzódóbb zárkózottabb is, mint a kortársaim. Az utcabeli gyerekekkel azért játszottam, de ez a visszahúzódottság sokáig megmaradt. Az általános iskola felső tagozatában kezdett ez változni. Berta Karcsival barátkoztam össze (ez a barátság ma is tart) és onnantól kezdve kezdtem kinyílni a többiek felé is, bár ez a „nyitás” a középiskolában teljesedett csak ki – kezdi a történetét Bánki-Horváth Sándor.
Az első olyan élmény, amivel az édesanyjának aggodalmat okozott, két éves korában történt és nem is igazán az ő nevéhez fűződik.
– ’44-ben egy orosz tisztet szállásoltak el a házunkban, aki motorkerékpárral közlekedett és történetesen nagyon szerette a gyerekeket. Nekem felajánlotta, hogy elvisz motorozni. Ez úgy valósult meg, hogy édesapám felült hátulra a motorra, engem pedig az ölébe vett és így motoroztuk körbe a háborús Orosházát. Édesanyám nagyon félt ettől a motorozástól, de nem lett semmi baj – meséli mosolyogva.
Szülei nem voltak szigorúak, de nem is igen volt miért. Akkor sem kapott ki – bár meg sem dicsérték érte – mikor önkéntes fociedzőként sikerült kárt okoznia.
– Sok játékunk nem volt, de foci az igen. A suliban szünetekben, délutánonként pedig itt az utcán rúgtuk a labdát fáradhatatlanul. (Őszintén szólva nem nagyon emlékszem, hogy mikor tanultunk.) Akkoriban naponta egy-két autó ment el itt, nem volt ez veszélyes foglalatosság. Egy alkalommal, lehettem vagy tíz-tizenkét éves, egy kisebb barátomnak akartam megmutatni, hogy hogyan kell fordulásból, kapásból meglőni a labdát, ami, ha jól csinálják, tuti gól. Meg is mutattam, jól is sikerült a lövés, csak az iránnyal volt egy kis baj. Nem az utca hosszában repült el a nehéz bőrlabda, hanem keresztben és a szemközti ház ablakában állt meg. Édesanyámék nem dicsértek meg. Ki se kaptam, csak nagyon szégyelltem magam. Nem is lett belőlem foci edző – teszi hozzá.
Mint akkoriban a gyerekek, főhősünk is szinte csak este tartózkodott a szobában. Ha jó idő volt, akkor fociztak naphosszat, ha hidegebbre fordult az időjárás, akkor kerestek más szabadtéri elfoglaltságot.
– Telente – mert akkor még volt tél – állandó játszó helyünk a Kis István-gödör volt. Az rendszeresen befagyott. Alig vártuk, hogy elég vastag legyen a jég. Csúszkáltunk, korcsolyáztunk, bohóckodtunk és nevettünk rengeteget. Volt, hogy nem sikerült eleget várni és beszakadtam. Szerencsére a víz csak combközépig ért, de az épp elég volt, hogy átázzon a nadrágom, zoknim, cipőm. Nem kellett félnem, de azért nem mertem hazamenni. Azt gondoltam, hadd száradjon, majd aztán hazamegyek. Mondanom sem kell, hogy a nadrág nem száradt, hanem megfagyott rajtam, de nem lett betegség belőle, csak édesanyám csapta össze a kezét, mikor hazaértem – meséli.
Az ötvenes években még nem volt széles körben elterjedt a hűtőszekrény. Többek közt a Kis István-gödörből termelték ki a húsz-huszonöt centi vastag jégtáblákat, amit aztán levermeltek és nyáron szállították ki a henteseknek, meg más üzleteknek. Bánki tanár úrnak ehhez is kapcsolódik egy emléke.
– Egyik este, mikor a munkások végeztek, egy nagy jégtábla ott maradt. Szépen ringatózott a vízen és ez rögtön nagyszerű játék lehetőségnek ígérkezett. Nekifutottunk és beugrottunk a jégtáblára (nagy volt, hárman is elfértünk rajta) és áttutajoztunk a másik oldalra. Ott leugrottunk, szóval élveztük a lehetőséget. Ahogy már mondtam, nem voltam rossz gyerek, de azért néha adtam okot édesanyámnak az aggódásra. Szerettem például felmászni itt az udvaron, a nyári filagória tetejére, vagy a szomszéd kőkerítésének tetején végigsétálni. Édesanyám persze félt, hogy leesem, de soha nem volt baj – sorolja az emlékeket Bánki-Horváth Sándor.
Azt, hogy tanár lesz, viszonylag hamar, még az általános iskola vége előtt eldöntötte. Hogy milyen szakot válasszon, arra a gimnáziumban találta meg a választ.
– Nagyon egyszerű oka volt az én pályaválasztásomnak. A nővérem férje Szokodi Sándor volt. Neki a férje, nekem pedig példaképem volt ez a kiváló ember. Nagyon jó tanár volt és én is az akartam lenni. A Táncsics gimiben is nagyszerű tanáraim voltak. Glózik tanár úr fedezte fel a futás, az atlétika iránti tehetségemet. Az országos középiskolás bajnokságon, távolugrásban megnyertük a csapatversenyt, négyszer százon pedig ezüstérmesek voltunk. A magasságom dacára még kosaraztam is. Ha nem talált be az ellenfél, Vranka Tibi leszedte a lepattanót és horoggal már indított is engem, akinek addigra már három méter előnyöm volt. A német nyelvet Fóti Ferenc tanár úr szerettette meg velem. Elhatároztam, hogy németet fogok tanítani. Sok tárgyból voltam jó, választhattam volna másik szaknak sok mindent. Úgy gondoltam, hogy vagy a magyart, vagy a történelmet választom. Egy beszélgetés alkalmával az osztályfőnököm, Beck Zoltán mondta, ha magyaros leszek, sok dolgozatot kell javítanom. Így lett másik szakom a történelem – mondja mosolyogva.
A középiskola után Szegedre vették fel egyetemre, amit utóvizsga nélkül elvégzett és ahol megismerkedett élete párjával, de ez már egy másik történet…
