Régi csibészek sorozatunkban közismert orosháziak beszélnek gyermekkorukról. Ambrus József ugyan Veszprémben született és ott teltek gyermekévei, de ma már mindenki orosháziként tekint rá.
Ha leírjuk, hogy Ambrus József, akkor sok orosházi csak tanácstalanul vakarja a fejét, de ha azt írjuk, Ambrus Dodi, szinte mindenki tudja, hogy az egykori NB I-es, junior válogatott kézilabdázóról, az országos tűzoltóverseny győztes, kiváló tűzoltó hadnagyról van szó. Vele beszélgettünk a gyermekévekről, csibészségekről.
Dodi Veszprémben született 1979-ben, szülei második gyermekeként. A sport, a kézilabda szeretete szinte genetikailag kódolva volt nála, hisz édesanyja – Rába Ilona – a Bakony Vegyész magyar bajnok kézilabdázója volt. Édesapja inkább foci vonalon vitézkedett. Főhősünk, egészen hatéves koráig egy nagy lakótelepen élt szüleivel, közel későbbi iskolájához és közel egy másik nagy lakótelephez, nyolcemeletes szalagházi lakásban.
– Rengeteg gyerek volt a lakótelepeken, akikkel rendszeresen bejártunk a Báthory iskola betonpályájára játszani, focizni. Ez elsős koromig volt így. Szüleimnek akkorra lett lehetősége a panelből elköltözni kertvárosi környezetbe, egy négylakásos társasházba. Közel volt a suli, a sportuszoda. Jóban voltam az itteni gyerekekkel, de a barátaim mindig a kézilabdás társadalomból kerültek ki. Szobol Zsoltival, Bácskai Gabival, Hamar Zolival jártunk össze és csavarogtunk együtt sokat. Közel volt a Balaton, busszal egykettőre odamehettünk strandolni. A gyerekévek így teltek, rengeteg foci, rengeteg biciklizés, rengeteg kézilabda. A Schönherz sporttelep melletti kiserdőben is sűrűn előfordultunk. Azokban a csibészségekben, amelyek az én generációmra jellemzőek, mindben „élmunkás” voltam. Grundi, focis bunyók, ablakbetörések focival, nem egy, nem kettő. Ezek aztán később kiderültek és édesapám nem azért haragudott, mert betörtük a tornaterem ablakát, hanem mert sunnyogtunk, nem szóltunk. Voltak biciklivel nagy esések, meg – mint minden jó gyerek – rengeteget voltunk a legnagyobb pocsolyák közepén és lettünk nyakig sárosak – meséli Dodi.
Mint elmeséli, nagyobb disznóságokat nem csináltak. Egyszer került szembe a törvénnyel, illetve a törvény embereivel, amikor édesapja motorját kötötte el.
– Elvittem a Jawát, de nem jutottam vele a következő sarokig, mert jöttek szembe a rendőrök, akik azonnal lekapcsoltak. Szerencsére apámat ismerték a kispályás focibajnokság révén és így nem lett következménye a dolognak, csak leparancsoltak a járműről és haza tolatták velem – meséli mosolyogva.
Dodi szerint nagyszerű gyerekkora volt. Szülei csak a szükséges mértékig voltak szigorúak, de ugyanakkor meg volt felé a bizalom is. A fentebb említett csapattársakkal elengedték mindenhová, de a szabályokat be kellett tartani. Nem volt még internet, meg mobiltelefon sem, hogy értesítsék a szülőket, ha változott valami, ezért az előre megbeszélt időpontokat (hazaérkezés,stb.) keményen be kellett tartani.
– Nem voltunk különösebben jómódú család, de annyira szegények sem. Szüleim, amit lehetett megadtak, de elvárták, hogy az este tíz, az valóban este tíz legyen. Azért volt amikor édesanyámra ráhoztuk a frászt. Nyolcadik után egy alkalommal Csopakra mentünk strandra, Szobol Zsoltival és Bácskai Gabival. Kitaláltuk, hogy átmegyünk a szomszéd faluba, Alsóőrsre, ahol Hamar Zoli csapattársunk szülei üzemeltettek csúszdát, teniszpályát. Nem is volt semmi probléma, csak lekéstük az utolsó buszt, amivel hazamehettünk volna Veszprémbe. Nem tudtunk jobbat kitalálni, Zoliék vezetékes telefonjáról felhívtuk a veszprémi taxi állomást. Megkértem a taxist – akinek ismeretlenül is, azóta is hálás vagyok – legyen szíves menjen el hozzánk és mondja el, hogy semmi baj, csak így jártunk, majd reggel megyünk haza. Édesanyám később mesélte, hogy amikor a taxis úgy kezdte, hogy a gyerekéről hozok hírt, végigfutott a fejében minden és majdnem elájult. Szerencsére ennél komolyabb baj nem lett és bünti sem lett belőle – teszi hozzá főhősünk.
Az iskolában nem tartozott a jó tanulók közé, inkább a közepes környékén volt és ez nem a képességek hiányára vezethető vissza. Ha néha büntetésben, szobafogságban volt, az nem a rosszaság miatt történt, hanem némely gyengébb osztályzatokat elfelejtett otthon elmondani. Ez rövid távon kiderült, hisz akkori edzője Bedőcs Katalin és édesanyja jó barátnők voltak és a következő találkozásnál már meg is volt a bukta.
– Nyolcadik után bútorasztalos szakmát tanultam. Gyakorlaton a Videotonban voltunk, ahol szalag mellett kellett élfóliázni, lapszabászkodni. Akkor tudatosult bennem, hogy ez nehéz kenyérkereset és többet foglalkoztam a tanulással. Suli után ráhúztam még két évet, hogy meg legyen az érettségi, aztán Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szereztem diplomát. Suliban sem nagyon feszítettem a húrokat, de azért Molnár Dezső bácsitól, a szakrajz tanárunktól kaptam néhányszor a fejes vonalzóval. Ezek nem voltak kirívó esetek, csak a szokásos: pad alatti evés, dumálás, galacsindobálás, meg ilyesmi. Közben folyamatos volt az életemben a kézilabda. A serdülő és ifi években a Fotex Veszprémben játszhattam. Akkoriban olyan sztárok meccsein töröltük a pályát, mint Éles Józsi, Sótonyi, Zsigmond Gyuri, Gulyás Pista, Csoknyai, Gyurka Jani, Perger Zsolt. Az ifi válogatottban, Buday Feri bá keze alatt, olyan sztárokkal játszottunk együtt, mint Nagy Laci, Buday Dani, Laluska Balázs, Tóth Józsi, Mocsai Tomi. Kétszer nyertünk Európa-bajnoki bronzérmet – mondja a kamasz évekről Dodi.
Orosházára 2001-ben került először. Hogy hogyan lett az Árpási Csaba-féle Every Day KSE csapatában az orosházi közönség kedvence, az orosházi tűzoltóság megbecsült tisztje, a város népszerű polgára, az már egy másik történet…
