Birkás Tibor a több mint négy évtized alatt megélte a mentő szakma végleteit. A boldog pillanatokat és a szomorúakat egyaránt. Ott volt és segítő kezet nyújtott több orosházi gyermek megszületésekor, de műszakban volt akkor is, amikor 1994-ben Orosháza és Pusztaföldvár között tíz ember életét veszítette egy helikopter-balesetben.
Ez a hivatás rengeteg fájdalmas helyzetet, de még annál is több szépséget tartogat. Mentőnek lenni Tibor számára egy életen át tartó feladat. Már több mint negyven éve dolgozik az Orosházi Mentőállomáson, közeleg a nyugdíjazás időpontja, de ő azt mondja, el sem tudja képzelni, mi lesz vele egyenruha és szirénaszó nélkül.
– Már általános iskolás koromban éreztem, hogy vonz az egészségügy, nagyon érdekeltek az elsősegélynyújtó tanfolyamon tanultak, de aztán más úton indultam el. Már dolgozó fiatalember voltam, mikor édesapámon keresztül – aki egyébként a kórházban dolgozott –, megkerestek, lenne-e kedvem mentőzni. Igent mondtam, bár őszintén szólva féltem is. Tudtam, hogy komoly kihívások várnak rám. Itt nincs olyan, hogy „elrontottam, majd kijavítom” . Mentőként nem hibázhatok – kezdte.
– Akkoriban még hozzánk tartozott a mentésen túl a betegszállítás is. Kezdetekben nappalos kocsin dolgoztam, a munkám nagy részét akkoriban még a betegek szállítása adta, amit én nagyon szerettem. Három év után mentőszakápolói szakvizsgát szereztem. Azóta is minden évben várnak rám a továbbképzések, majd a vizsgák. Ez egy ilyen szakma, itt folyamatosan tanulni, fejlődni kell.
1986-ban Birkás Tibort szolgálatvezetőnek választották, három állomáson tizenöt autót irányított. Később választania kellett: az irányításban vesz részt, vagy inkább esetkocsizik. Ő az utóbbi mellett döntött.
– Szeretem, ha segíthetek, ha látom, hogy van értelme a munkámnak – folytatta. – Amikor kihívnak egy idős nénihez, segítek rajta, jobban lesz, és aztán megsimogatja a kezemet és annyit mond: köszönöm…Ennél több nem kell – mondta elcsukló hangon.
Rengeteg emlék halmozódott fel Tiborban az évtizedek során. Az egyik legmeghatározóbb az első szülése volt, néhány hónappal a munkába állása után, 1982 tavaszán.
– Óriási élmény volt, sosem felejtem el. Aztán kilenc év múlva én hoztam be a gyermeket a kórházba sérüléssel. Öröm volt újra találkozni azzal az aprósággal, aki annak idején a kezeim között született meg. Sok minden változott a negyven év alatt. Régebben több szülés volt lakáson vagy autóban, és több volt a diszkóbaleset is…Sokat mesélünk az utánpótlásnak az állomáson, és ők szívesen hallgatják a régi történeteket. Tanulnak belőle. Vannak esetek, amik engem is annyira megérintettek, hogy sosem fejeltem el őket. Fel tudom dolgozni a tragédiákat, de a rossz emlék örökre megmarad, mint ahogyan a kérdés is bennem: „valóban mindent megtettem, amit lehetett?”
„Egymás bajtársai vagyunk”
Tibor azt vallja, egy jó mentő ismérve a jó helyzetfelismerés, az azonnali döntéshozatali képesség, a megfelelő kommunikációs készség és végül, de nem utolsósorban az empátia.
– Ha a beteg vagy a hozzátartozó meglát minket, a legtöbb esetben megnyugszik. Néhány biztató szó után érzi, jó kezekben van. Fontos, hogy át tudjuk érezni a beteg vagy sérült helyzetét, hogy türelmesen végighallgassuk őt. Enélkül nem megy. És az is lényeges, hogy mi, mentők odafigyeljünk egymásra szolgálat közben. Ez csapatmunka, ezért vagyunk bajtársak. Akkor is meghallgatom a másik javaslatait, ha tudom, végül enyém lesz a döntés – jegyezte meg.
A hősöknek nincs hétvégéjük, nincs éjszakájuk. Ez még inkább igaz volt a koronavírus tombolása idején. Tibor azt mondja, negyven évének az volt a leghúzósabb időszaka. A mentési munkák mellett ott várt rá a rengeteg mintavételezés, nem tudott előre tervezni, de bízott abban, hogy közös erőfeszítéssel ezt is megoldják. De ebben az emberpróbáló időszakban sem gondolt arra, hogy máshol lenne a helye. Sosem akart váltani, mindig is szerette és most is szereti a hivatását.
– Én a mentőállomásra nem munkahelyként tekintek. Ide én nem dolgozni járok be. A segítségnyújtás az éltem, nem tudnék létezni nélküle. Örülök, hogy a fiam is az egészségügyben helyezkedett el. Büszke vagyok rá, amiért a betegek ápolását választotta hivatásként.
Az évek során Birkás Tibor számos szakmai kitüntetést vehetett át. 2014-ben dr. Zentay Attila regionális igazgatótól Orvosigazgatói dicséretet, majd 2021-ben a Mentők Napja alkalmából regionális igazgatói dicséretben részesült. Szintén ebben az évben díszoklevelet ítélt oda neki Orosháza város vezetése „Az év mentődolgozója” cím mellé. Ez év júniusában pedig Budapesten az Országházban vehette át dr. Csató Gábor főigazgatótól a 40 évnyi hűséges szolgálatáért járó emlékérmét.
Fotók: Horváth Bence
