A gépészet területén végezte iskolai tanulmányait Kátai Róbert, az élet és a Munkaügyi Központ megkeresése azonban úgy hozta, hogy végül mentőtechnikus lett belőle. Az évek során az Orosházi Mentőállomás megbecsült munkatársává vált. Idén májusban lesz 25 éve, hogy először szolgálatra jelentkezett, elhivatottságát pedig nemrég az Év mentője elismeréssel jutalmazták.
Kátai Róbert gépszerelőként végzett a ma már Kossuth-iskolaként ismert Mezgében, majd a Gépészmérnöki Főiskolán kezdte meg tanulmányait Mezőtúron. Mint mondta, ezt végül nem csinálta végig, viszont a Munkaügyi Központon keresztül a mentői pályát ajánlották neki. Mivel gyermekkorában viszonylag sokat betegeskedett, így nem volt számára ismeretlen a kórházi környezet, de azt egyáltalán nem gondolta volna, hogy alig 20 évesen mentőként fog elhelyezkedni. Ehhez képest lassan negyedszázada számít az Orosházi Mentőállomás mindenre bevethető, megbecsült munkatársának.
Közben persze folyamatosan képezte magát, a Mentőápolói Iskolában tanult, megszerezte a szükséges jogosítványokat, az évek során számos vizsgát teljesített.
– 1998. májusában kezdtem, tehát idén tavasszal lesz a munkába állásom 25. évfordulója. Jelenleg mentőtechnikus vagyok, ez azt jelenti, hogy ápoló és gépkocsivezető is egyben. Alapból ápoló vagyok, emellé jön a gépkocsivezetés, de az esetkocsin is tudok aktívan tevékenykedni – árulta el.
Elmondása szerint munkakörének rengeteg előnye és hátránya is van egyben. Ha valaki egészségügyi dolgozó, jobban rálát arra, hogyha valami baj történik, például családon belül. Láthatja az érem mindkét oldalát, de mindenképpen a pozitívumok között van az, hogy rengeteg emberrel, rengeteg történettel találkozhat, így pedig mindenkitől vagy mindegyik szituációból le tudja vonni a megfelelő tanulságokat és kamatoztatni azokat későbbi munkája során. Nincs két egyforma eset.
Az Orosházi Mentőállomás csapatát egy jó és összetartó közösségként jellemezte.
– Viszonylag kevesebben vagyunk és itt ugye nincs olyan, mint az amerikai filmekben, hogy mindenki mindig fix csapatban dolgozik, például ugyanaz az ápoló ugyanazzal a sofőrrel. Gyakorlatilag minden szolgálat mással telik, de én pont így szeretem, hiszen megismerhetjük egymást, megoszthatjuk egymással az évek során megszerzett hasznos tapasztalatokat. És mivel én a negyedszázados munkaviszonyommal a tapasztaltabb kollégák közé tartozom, így a vonulások, a vezetői vagy ápolói feladatkör mellett ezt is fontosnak tartom – mesélte.
Róbert munkáját tavaly decemberben az Év mentője díjjal ismerték el.
– Őszintén szólva elég váratlanul ért, hiszen az állomásvezetőnkkel, Szilaj Izabellával éppen a covid sürgősségin futottunk össze nem sokkal előtte. Ő a kórházban dolgozott, én pedig épp szállítottam oda egy beteget. Robi beszélnünk kell – mondta nekem. Nekem meg persze először az jutott az eszembe, hogy elrontottam valamit, esetleg valamilyen pluszmunka vár rám. Ehhez képest az fogadott, hogy én leszek az Év mentője, így mondhatni kellemes meglepetés volt – idézte fel.
Munkahelyén az évek során számos emlékezetes pillanat érte, ezek közül kettőt szeretett volna mindenképpen kiemelni. Első története Csorváshoz és egy sikeres újraélesztéshez kapcsolódik, az eset után nem sokkal pedig a beteg személyesen ment be a mentőállomásra megköszönni, hogy megmentették az életét. Korábban pedig, még kezdő mentőként esett meg vele, hogy a Könd utcába, egy otthonszüléshez riasztották őket.
Az események felgyorsultak és mire kiértek, a gyermek már meg is született. Évekkel később az egyik Kéklámpás Napon egy anyuka kérte meg Róbertet, hogy meséljen neki egy történetet az addig mentőként töltött éveiből. Ő a Könd utcai sztorit választotta, beszélgetőpartnere pedig egyre jobban elmosolyodott az emlékek felidézése közben. Ezt követően rámutatott a mentőautónál játszó gyerekek között a kislányára, akinek a születésekor a Könd utcára riasztották őket.
