Ismert orosháziak gyermekkorát bemutató, Régi csibészek sorozatunk következő főszereplője az ismert vendéglátós, éterem tulajdonos, Mellis Csaba. Vele beszélgettünk a „régi szép időkről.
Csaba ’78-ban született Orosházán. Édesapja a Petőfi Tsz-ben dolgozott különféle beosztásokban, édesanyja pedig a előbb a Hangyában, majd a Dózsa ABC-ben volt eladó. Csabi és bátyja gyermekkorát nagyban meghatározta a lakóhelyük. A Szent István utca végén laktak, közel a Kisszik csatornához, a téglagyári tavakhoz.
– Jó kis társaság volt ott, és volt bőven hely a rosszalkodásra. Még nem volt elkerülő út, földes utcák voltak mindenfelé, Iglói út, Springer dűlő, stb. Nem volt olyan forgalom, mint most, hogy nem merném kiengedni a gyereket. A megszokott játékokon kívül – focizás, bújócska – állandóan a téglagyári tavak körül voltunk. Ökörködtünk, pecáztunk. Volt, hogy felgyújtottuk a nádast. Kora tavasz volt és csak kis helyen akartuk leégetni a száraz, tavalyi nádat, de belekapott a szél és nyolc méter magas lángokkal, pillanatok alatt körbeérte a tűz a tavat. Jöttek a tűzoltók, mert a tanya ott volt a nádas végénél. Amúgy nem voltam rossz gyerek olyan tizennégy éves koromig. Amikor nagy ijedelmet okoztam, az se volt tulajdonképpen rosszaság. Meg volt beszélve, hogy ötkor indulok haza nagyszüleimtől, akik kb. nyolcszáz méterre laktak, Gyopáros felé. Mikor még hatkor se voltam sehol, akkor már édesanyám nagyon aggódott, elkezdtek keresni. Átmentek anyuék nagyanyámhoz. A gyerek elment már régen. Nem találtak sehol. Közben az út mellett ott a mély csatorna. Azt is végigjárták, nem estem-e bele. Kecsmárikéknál voltam, mert szóltak, hogy küldeni akarnak tyúkot anyunak. Megetetik a disznókat, aztán hazakísérnek. Úgy is volt, és volt nagy megkönnyebbülés, hogy semmi bajom, de anya azt mondta erről, hogy senkinek se kívánja azt az egy órát, míg kerestek – kezdi a mesélést Csaba.
Kiváló terep volt a gyerekek számára a környék. Velük szemben Darók Józsi bácsiéknál kisebb fenyőerdő volt. Csináltak lyukat a kerítésre és az erdőben ment a játék. Máskor a kukoricás kínált remek játszóteret.
– Föltaláltuk magunkat, mentünk árkon bokron keresztül mindig. Csúzli, íj, minden játszott. Nagyobb galibát nem csináltunk, vigyáztunk a szomszédokra. Telente kijártunk a gödöroldalba. Szánkóztunk, csúszkáltunk a jégen. Volt hogy beszakadtunk, de abból se lett baj. Nagyanyám meglátott csurom vizesen, az első dolga volt, hogy lezavart két fülest, aztán kezdett vetkőztetni, szárítgatni. Apámmal ellentétben a mamának hamar eljárt a keze. Mikor félig levágott ujjal mentem haza, akkor is két pofonnal kezdte, csak aztán kezdte bekötözni – emlékszik vissza.
A 4.sz. iskola Szent István utcára kihelyezett részében kezdte az általánost. Negyedik után a mostani Czina iskolába járt. Mint mondja, az iskolában nem nagyon feszegették a határokat a tanároknál. Négyes, ötös tanuló volt, a magatartás pedig – bármilyen hihetetlenül hangzik – példás.
– Görbics igazgató úr és édesapám gyerekkori jóbarátok voltak, így egy kicsit más szemmel figyeltek rám. Ez sokszor jó is volt, mert ha volt egy-egy stikli, az nem jutott el apámékig, elintéztük iskolán belül. Volt egy bandák közti tervezett verekedés, ami kiderült idő előtt és be lett hívva mindenki az igazgatóiba. Máskor kipróbáltuk a cigit, kirúgtuk az ablakot focival, de ezek sem jutottak el hazáig. Apámék nem is tudtak róla. Volt a suliban KRESZ szakkör, oda jártam, később városi, megyei KRESZ versenyt nyertem és az országoson is benne voltam az első harmincban. Elméleti és gyakorlati rész volt. Az utóbbin kerékpárral kellett szabályosan közlekedni. Nem volt egyszerű számomra a szegedi forgalom, többsávos utakkal, villamossal, meg mindennel ami ezzel jár, de megoldottam. A másik haszna az volt, hogy orosz óra helyett én szerelgettem, készítettem fel a bicikliket – mondja mosolyogva.
Otthon, mint akkoriban a legtöbb helyen voltak jószágok, anyakocák, aprójószág és hátul a nagy kert. Főhősünk számára egy nyári nap úgy kezdődött, hogy édesanyja munkába indulás előtt leírta egy lapra az aznapi feladatokat, és ha meg volt minden – tyúkól takarítás, etetés, itatás – akkor lehetett menni játszani, horgászni.
– Ez a szenvedélyem azóta is megmaradt. Hét éves forma lehettem, amikor elkezdtem pecázni. Egy hosszú bambusznád szálra volt kötve a damil, parafadugó, meg libatoll volt az úszó. Később a húsvéti locsolópénzből, névnapi, születésnapi ajándékokból szépen fejlődött a felszerelés. A másik, hogy mi tudtunk vigyázni a dolgainkra, nem úgy mint mostanság a gyerekek. A mai napig meg vannak az első botjaim – teszi hozzá Csaba.
Általános iskola után Hódmezővásárhelyre, vendéglátó ipari iskolába vezetett az útja. Hogy ez honnan jött, az is egy érdekes történet. Egy süteménnyel kezdődött.
– Nem vagyok édesség imádó, de mégis egy sütivel kezdődött minden. Anyuék elmentek lakodalomba, nekem pedig az járt a fejemben, hogy milyen jó nekik, ehetik a finom tortákat. Gondoltam egyet és nekiálltam magamnak süteményt sütni. Szakácskönyvből, ahogy kell. Voltam vagy tizenkét éves. Elkészült a meggyes piskóta. Reggel anyuék látták és kérdezték, hogy mamáék hozták-e a süteményt. Mondtam, hogy én voltam, anyám pedig rávágta, na akkor neked a vendéglátás felé kell menned, nem a Mezgébe. Vásárhelyen kollégista voltam és ott már nem voltam olyan jó gyerek. Ott belecsaptunk a lecsóba. Megkóstoltuk a piát is, meg többször nem értünk vissza a koliba időre. Egy sokadik alkalommal fél tizenkettőkor értünk be, nem is teljesen józanul. Az ilyen esetekre használt füzetbe a Sylvester Stallone nevet írtam. Akkor jó poénnak tűnt, de másnap reggel, mikor bemondták a hangosba, hogy Stallone úr fáradjon be az igazgatóiba, már nem nevettem én se rajta. Akkor két hónapra kirúgtak a kollégiumból. Persze pont télen kellett négykor kelni, hogy a reggeli vonatot elérjem. Nem volt egy örömteli időszak, de aztán szerencsére visszavettek – meséli Csaba.
Már középiskolásként dolgozott a vendéglátásban, később, viszonylag fiatalon a saját lábára állt, de ez már nem a gyerekkorhoz tartozik…
