Mint olvasóink bizonyára tudják, ebben a sorozatunkban közismert orosháziak gyermekkorát idézzük fel, kisebb-nagyobb csínytevésekre, csibészségekre emlékszünk vissza. Czédula Imre beszélgetésünk elején közölte, valószínűleg nem ő az ideális riport alany ehhez.
Imre Orosházán született, 1950-ben. A ma varrodaként üzemelő régi szülőotthonból Gádorosra vitték haza, ahol szüleivel még egy évig éltek, azután a család Tótkomlósra költözött. Édesapja a Tótkomlóson a Tanács VB-titkára volt (ez kb. a mostani jegyzői munkakörnek felel meg).
– Hét- nyolc éves koromig laktunk Komlóson, ahol az első és második osztályt végeztem. Ezután kerültünk Kardoskútra, ahol apám szintén ilyen beosztásban volt, édesanyám pedig elhelyezkedett a helyi óvodában, óvónőként. Itt csak egy évig laktunk, a negyedik osztályt már Orosházán, az akkori József Attila Általános Iskolában végeztem. Focizni mindig szerettem, bár ebben nem voltam a legtehetségesebbek közt. Már Komlóson is sokat rúgtuk a labdát, bár nagyon figyelni kellett a grundon is, hogy a szomszéd bácsi mikor van otthon. Ő ugyanis nem nagyon szerette, ha a háza mellett pattogott a labda, aminek időnként valamelyik ablak látta kárát. Amúgy kifejezetten jó gyerek voltam. Egy jó példa erre, amit édesanyám többször is elmesélt. Mikor még kicsi voltam, előfordult, hogy nyáron kitett egy lavór vízbe az udvarra, ő pedig elment vásárolni. Mikor megjött, a szomszédasszony azzal fogadta, hogy a lavórban már alig van víz, de a gyerek még mindig ott ül benne.
Én voltam a jó gyerek, Pista öcsém meg pont az ellentéte. Körülötte mindig történt valami. Mintha nem is testvérek lettünk volna. Én a mai napig nem fogok meg tollas állatot, valahogy irtózom tőle. Öcsém képes volt megfogni egy tyúkot és azzal kergetni, amíg csak neki nem adtam a csoki részemet. Kardoskúton apám elvállalta a kultúrház fűtését, sokat voltunk ott. Biliárdoztunk, ha lehetett, ha nem, akkor írtuk a felnőttek partijai – kezdi a mesélést Imre.
A Kardoskúti idők után költözött a család Orosházára, közelebbről Gyopárosra. A játékhoz, a kellemes gyerekkorhoz itt aztán meg voltak a feltételek, bár a szigorú parkőr sokszor közbeszólt.
– Focizgattunk és fejeltünk sokat. Akkoriban ez nagyon népszerű játék volt, a mostani gyerekek már azt se tudják, mi ez. Gyuris bácsi – a parkőr – viszont sokszor megkergetett a kampós botjával bennünket, mert szigorúság volt és nem, hogy focizni, fejelni nem volt szabad azokon a területeken, ahol játszottunk, de még a fűre lépni sem. Különösebb nagy csibészségeket amúgy nem csináltunk. A legkirívóbb az volt, mikor őszibarackot szedtünk és ettünk. Apró hiba csak az volt, hogy nem a mi kertünkből. Emiatt is kerítést mászni és futni kellett a tulaj elől. Gyopárost szeretem. Jó volt ott gyerekeskedni, később a gimnazista időkben pedig még dolgozni is. Szünidőben többször voltam a strandon csónakos. Az osztálytársaknak, szebb csajoknak ingyen adtam a csónakot. Persze Bálint Lajos bácsi, a fürdő vezetője rájött. Behívott az irodába és megfenyegetett, hogy elmondja apámnak (aki mellesleg a főnöke volt), hogy miattam nem teljesíti a tervet a fürdő. Ez megtette a hatást, mert apám – anyámmal ellentétben – szigorú volt. Anyámmal csak akkor kerültem nézeteltérésbe, ha nem ettem meg amit főzött. Válogatós voltam már akkor is, sokszor nem ettem meg, hanem inkább valahogy eltüntettem a nem tetsző ebédet. A házimunkában segítettem. Mosogattam, meg ilyesmi. Szerettem a kertészkedésben is részt venni. Ez a mai napig megmaradt – folytatja.
Az általános iskola után a Táncsics gimi következett. Nagyon itt sem feszegette a határokat. Sem a tanulást, sem a magatartást illetőleg. A mezőgazdaság, a növényvédelem irányába akart tovább menni, de ezt az álmát feladta – részben a tanulmányi eredmények miatt – és a főiskola helyett az elektroműszerész szakmát tanulta ki. Ez, illetve az utána következő katonaság és a többi azonban már túl van a gyerekkor határán…
