Egy városi elismerést átvenni úgy gondolom, leírhatatlan érzés. Bizonysága annak, hogy az illető munkája, személyisége nemcsak szűkebb környezetére, hanem egész Orosházára hatással van. Fehérné Kiss Katalin, a Református Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola pedagógusa az Orosháza Város Sportjáért kitüntetést vehette át augusztus 20-án az evangélikus templomban.
Ha a méltatásából ki kellene ragadnom néhány gondolatot, a következő kifejezéseket választanám az első sorba: 40 év, egészséges életmódra nevelés, diáksporteredmények, és abszolút nem utolsósorban: példás életút.
– Igen, ez a néhány szó talán össze is foglalja az életemet. 42 éve tanítok, 10 évig voltam igazgatója a szentetornyai iskolának, a gyerekek mellett a felnőtteket is szeretném a mozgásra ösztönözni, és igen, nagyon sok diákom ért el sikert országos szintű sportversenyen. Azt, hogy ez példás életút-e, nem tudhatom…De az enyém.
Bizonyára az, akárcsak az életvitele. Úgy értesültem, Ön fáradhatatlan.
– Az biztos, hogy ha már egyetlen napomból is kimarad a mozgás, érzem a hiányát. Borzasztóan jólesik sportolni, és most, hogy nagyok a gyerekeim, végre van is rá időm. Nagyon szeretek úszni, rettenetesen hiányzott a fürdő a pandémia idején. Szerencsére gyalogolni, kerékpározni és jógázni a járvány alatt is tudtam, idén nyáron pedig a nyaralásom minden reggelét két-három kilométer úszással kezdtem, ami a tengerben inkább ötnek érződött.
Emellett pedig ott vannak a testnevelésórák is, melyeken – új hallottam – szintén aktívan részt vesz.
– Minden gyakorlatot csinálok a gyerekekkel együtt, de csak akkor, ha az iskolában vagyunk. Az online oktatás alatt ez már nem ment ilyen egyértelműen. Az első évben csak az elméletre korlátozódott a testnevelés-tanítás, és bár idén tavasszal már megmozgattuk a gyerekeket a képernyők előtt, én ebben nem igazán éreztem magam otthon. Viszont mikor májusban visszatértek a diákok az iskolába, nagyon örültek ők is és mi is, hogy végre együtt tornázhatunk. Borzasztóan érződött rajtuk a kihagyás, épp ezért lassan, fokozatosan kezdtük újra a közös munkát.
A méltatásában az is szerepel, hogy Ön a mindennapos testnevelés megvalósításának elkötelezett híve.
– Ez egyértelmű. Nagyon fontos a rendszeres mozgás.
Úgy tapasztalja, az iskolán kívül keveset mozognak a gyerekek?
– Két véglettel találkozom. A gyerekek kb. 30 százaléka űz valamilyen sportágat, és heti több alkalommal edz, legyen szó birkózásról, fociról, táncol vagy bármi másról. A maradék 70% viszont semmit, abszolút semmit nem mozog. Pedig a fizikai és mentális egészségünkhöz elengedhetetlen a rendszeres testmozgás. Ezt próbálom a gyerekeknek is megtanítani, és korábban a felnőttek körében is ezt hirdettem.
Ha jól értesültem, jógaoktatóként kóstolt bele a felnőttek tanításába.
– Igen, és a jóga mellett sok-sok éve a természetgyógyászat, valamint a kineziológia is az életem része lett. Volt időszak, mikor egy fél állásnyit kitett ez a munka, hisz nagyon sokan jártak hozzám, később azonban mindez leszűkült a baráti körömre, majd saját magamra. Nagyon hasznos volt számomra a rengeteg új ismeret, melynek köszönhetően sokat fejlődhettem.
És mi lett a konklúzió? Jobb szeret gyerekeket oktatni?
– Igen, határozottan. Én már az általános iskola ötödik osztályában eldöntöttem, hogy testnevelőtanár leszek. A biológiát választottam mellé párként, mely sok szempontból jól kiegészítette ezt a tantárgyat. A negyvenkét év alatt rengeteg diákomat készítettem és vittem sportversenyre. Több közülük kijutott az országos diákolimpiára is, főként atlétikai sikerekről mesélhetek, de a mezei futóversenyen is többször ért elsőként célba diákom. Amire szintén nagyon büszke vagyok, hogy az országos Nagy Vagy versenyen idén másodikok lettünk. Úgy hiszem, ez az elismerés leginkább annak a sok-sok iskolában töltött tanórának és délutáni felkészítésnek szól, melyet az évtizedek alatt végigvittem.
Ez a kitüntetés még jobbra, még többre sarkallja Önt? Mit érzett, mikor átvette?
– Az a kérdés ismétlődött végeláthatatlanul a fejemben, hogy „Miért én?” Miért éppen én kaptam, mikor annyi ember van még rajtam kívül ebben a városban, aki megérdemelte volna. De jólesett, szívből örültem neki. Hogy ösztönözni fog majd még többre, azt nem mondanám. Én úgy fogom folytatni a munkám, mint eddig, hisz engem korábban sem kellett sarkallni. Annak örülnék igazán, ha ugyanezzel az intenzitással és kedvvel élhetnék még sok-sok éven át.
Reméljük, így is lesz! Aki ennyire aktív életet él, annak biztosan nem fáj semmije.
– Sajnos ez nem igaz. Nem akartam elhinni, de a barátaimnak igaza lett. Azt mondták, „Majd, ha betöltöd az ötvenet, meglátod…” Megláttam…Aztán később azt mondták, „Majd, ha betöltöd a hatvanat, meglátod…” És tényleg megláttam. Fáj itt is, ott is, de tudom, hogy ha nem csinálnám, az még jobban fájna.
Fotók: Takács Csaba
