Kenéz Olga ott volt azok között a pedagógusok között, akiknek 35 évvel ezelőtt úgy kellett „átmászniuk” az Eötvös iskola előtt álló földbuckákon ahhoz, hogy bejussanak az alakuló értekezletre…A negyven év után nyugdíjba vonuló tanítóval egy kávé mellett nosztalgiáztunk.
Az iskola építése 1986-ra datálható, az év augusztusában még javában folytak a munkálatok. Az épület előtti lépcső sem készült még el, az udvar is messze volt a tökéletes állapottól, bent pedig szépültek az osztálytermek. Visszaemlékezve, az alsós tanító azt mondja, őt ez egyáltalán nem zavarta. Az ominózus alakuló értekezletre érkezve – miután áthatolt az akadályokon – lesöpörte ruhájáról a port, majd kollégáival együtt bement abba a kopácsolástól hangos iskolába, mely 35 éven át a második otthont jelentette a számára.
– Fantasztikus időszak volt ez. Orbán János volt az első igazgatónk, őt követte Hegedűsné Marika néni. A három évtized alatt csak jó vezetőink voltak – kezdte Kenéz Olga. – Akkoriban nagy létszámú osztályok működtek, évfolyamonként három, úgyhogy sok volt a gyerek. A felsőbb osztályokat az alapuló évben úgy hozták át más iskolákból. Igaz, egy-két évet tanítottam már előtte, mégis viszonylag pályakezdőként kerültem az Eötvösbe, de ez egy percig sem jelentett problémát. A tapasztalt kollégák mentortámogatása nagyon jól működött, sokat tanultam tőlük. Aztán persze, ahogy múltak az évek, változtak az elvárások és a tanmenet is. Millióféle módszertannal volt dolgunk, de mi tanítók tudjuk jól, hogy úgyis a gyerekek fogják meghatározni, milyen tempóban és milyen eszközökkel haladunk tovább – mesélte.
Elmélyülés és türelem
Kenéz Olga szívesen gondolt vissza a nyolcvanas évek hétköznapjaira. Azt mondja, sokkal lassabb ritmusban zajlott akkor az élet, és épp emiatt mások is voltak a gyerekek.
– Rengeteget változott a világ, és vele együtt a gyerekek hozzáállása, terhelhetősége is. Úgy látom, ma már a tanulók idegrendszere sokkal hamarabb kimerül. Nehezebben megy nekik az elmélyülés, és talán kevésbé kitartóak is. Bár általánosítani nem lehet, hiszen minden gyerek más és más, és ebben óriási szerepe van a családnak. Az első hat év ugyanis rendkívül fontos egy ember életében, sőt, már az előtte lévő kilenc hónap is az. Ekkor tanulhatja meg például a gyermek azt az elvet, hogy ha elkezdünk valamit, akkor azt be is kell fejeznünk. Ehhez viszont elmélyülés és türelem kell, ami ebben a mai, pörgős világban már nehezen kivitelezhető. Ez a tanítást is megnehezíti. 2021-ben már nagyon „villognia” kell egy pedagógusnak ahhoz, hogy figyeljenek rá a diákok – folytatta.
Más volt egy pedagógus napi rutinja a 80-as években. Más volt a ritmus, más volt az elvárás. A feladatok is jóval áttekinthetőbbek voltak.
– Akkoriban délelőttönként letanítottuk a négy-öt órát, utána pedig délután már „csak” a füzetjavítás, előírás, előkészítés várt ránk. Ma már magasabb a kötelező óraszám. Meg hát egy alsós tanító életében a tananyagon túl ott az a sok plusz, a lelki többlet, amit nyújtunk a tanítványainknak, hiszen őket még ölelgetni, bátorítani, védelmezni kell. Mikor megérkezik a kis elsős az óvodából, elsőként segíteni kell a beilleszkedését, és a sok kis gyerkőcből egy jó közösséget kell kovácsolni – emelte ki.
Egy életen át kitartottak a döntésük mellett
Kenéz Olga azt mondja, ő még abban a korosztályba tartozik, akik számára természetes, hogy negyven éven át egy helyen, egy munkakörben dolgoznak.
– Manapság talán ez már furcsa, hiszen most az a megszokott, hogy több területen is kipróbálják magukat a fiatalok, és hogy mennek az egyre jobb és jobb lehetőségek után. Mi viszont azt a hivatást űztük egész életünkön át, amit gyerekként megálmodtunk. És én jól döntöttem. Annyi sok szeretet kaptam az évtizedek alatt a tanítványaimtól. Az, hogy egy álomvilágban, mesevilágban tudtam maradni ilyen sok időn át, egy csoda az életemben – mondta meghatottan.
Nagybetűs Életben nagybetűs Emberek
A nyugdíjba vonuló tanító még ma is lendületes és fiatalos. Negyven év után még mindig úgy érzi, maradni szeretne. Van hozzá elég energiája és türelme, pedig azt vallja, hogy a tolerancia kopik meg leginkább az évtizedek múlásával.
– Harmadikos az osztályom, úgyhogy egy évet még mindenképp maradok. Együtt kezdtem az Eötvös iskolával, így rengeteg élmény köt ide. A legnagyobb öröm és siker számomra, mikor látom a kis elsőseimet nagybetűs emberekké lenni. Mindegy, hogy orvos, közgazdász, fodrász, vagy egyszerűen egy jó ember, jó szülő lesz belőlük. A lényeg, hogy tudom, boldogulnak az életben – tette hozzá.
Kenéz Olga még nem látja magát nyugdíjasként. Úgy tervezi, szépen, apránként adja lejjebb a tempót. Nyugdíjas kollégái azzal „nyugtatják”, nem lesz több ideje később sem.
– Életemben nem fordult még elő velem, hogy unatkoztam volna. Imádok olvasni, úgyhogy arra biztosan több időt fogok fordítani. Negyven éve a „45 perc, 10 perc, még 5 perc” ütemű feszes ritmusban élek. Azért az jó lesz, ha ez kikerül az életemből – zárta gondolatait.
