Sorozatunkban ismert orosházi emberek gyerekkoráról beszélgetünk. Ezúttal Balla Lajos mesélt a pitvarosi és orosházi gyermekévekről.
Makón született 1967-ben, de nem ott, hanem Pitvaroson laktak. Lalika öt éves volt, mikor a kőolajnál dolgozó édesapja révén lakást kaptak. Ekkor költöztek szüleivel és húgával Orosházára, az akkori Hámán Kató, ma Kórház utcára.
– A legelevenebb gyerekkori emlékek mégsem ide, hanem Pitvaroshoz kötődnek, mert bár itt laktunk, nyaranta visszajártunk Pitvarosra nagyanyámhoz. Jórészt ott teltek a nyarak. Csodás gyerekkorunk volt. Pitvaros mellett van egy nagy mező, ahol a II. világháborúban egy tankcsata zajlott. Ez egy dimbes-dombos nagy terület, itt jött össze rendszeresen az ottani fiatalság, itt játszottunk állandóan. A nagy árkokban, és a dombok közt remekül lehetett bújócskázni, biciklizni, focizni, papsajtot enni, de szinte bármilyen játékra alkalmas volt. Itt voltam először életveszélyben – kezdi a történetet Lali.
A szomszéd idős nénihez sűrűn jártak át húgával segíteni és összebarátkoztak Cézárral, a néni hatalmas kutyájával. Sokszor vitték magukkal a mezőre is. Cézár kulcsszereplő lett Lali életveszélyes kalandjának szerencsés kimenetelében.
– A többi gyerek már hazament, mikor hogy, hogy nem, de beleestem az ottani kiszáradt kútba. Szerencsés esés volt, mert bár hat-hét méter mély volt, de ki volt száradva és homokos volt az alja. Nem lett semmi bajom, csak nem tudtam kijönni. Kiabáltam egy darabig, aztán abbahagytam. A kutya mentett meg. Felvette a földről a kis piros sapkámat és hazament vele. Mint elmesélték, letette nagyanyám elé a földre a sapkát és elkezdte húzni a szoknyáját, hogy jöjjön vele. Szerencsére nagyanyám megértette a jelzést és követte a kutyát. Nyár volt és aratás. Mamám a kombájnosoktól kért segítséget, akik egy hosszú kötéllel ki is húztak a kútból – meséli mosolyogva Lali.
Mint mondja nem volt az a kifejezett rossz gyerek, de mindig ott volt a sűrűjében és a meggondolatlanságból többször is veszélyes helyzet kerekedett. A címben jelzett lelövés már Orosházán esett meg. A sorház mögötti, a Domb néven emlegetett terület volt az itthoni játékok színtere. Állandó elfoglaltság a foci volt, de mint minden „rendes” gyerek, ők is készítettek csúzlit, íjat és egyéb veszélyes dolgokat (vagy épp robbantottak karbiddal töltött üvegeket).
– A „fegyverek” fejlődése során eljutottunk a nyílvessző végébe rögzített zsákvarró tűig. Egyik haverom ezzel lőtte át a combomat. Bementünk – teljes indián harci díszben – a kórházba. Mikor az orvos meglátott átlőtt lábbal, azt hitte, valami filmet forgatnak. Mondtuk, hogy nem, és kiszedte. Szóval csináltunk hülyeségeket. Volt amiért nem is én kaptam, hanem a szüleimet vették elő. Május elsejei felvonuláson pl. bedobtam a kukába a vörös zászlót. Akkor apámat a munkahelyén hívatták be és közölték, hogy vagy megnevel, vagy oda a munkahely. Na akkor elővettek otthon – meséli Lajos.
Édesapja két helyen is dolgozott, így alig volt otthon. Mint Lali mondja, valószínűleg ez volt a szerencséje. Azért az első komolyabb TV-s élményt mégis édesapja barkácsoló szenvedélyének köszönhette.
– Még akkor csak egy csatornát lehetett nézni, ráadásul hétfőnként nem is volt adás. Apám összeeszkábált egy antennát, amivel valami román adót tudtunk fogni. Hétfőn azt néztük. Itt láttam először Tom és Jerry-t. Román szinkronnal és magyar felirattal. Nálunk akkor még nem játszottak amerikai rajzfilmet – idézi fel.
Hősünk az akkori 3.számú iskolába járt. Nem volt jó tanuló, mert a tanulást – ha szabad így mondani – lazán kezelte. Ami ráragadt az órán. Volt egy jó focicsapata az iskolának és Lalit is néha kihúzta a sport és Szokodi tanár úr a slamasztikából. Békéscsabán tanulta ki később a klímaszerelő szakmát. Felnőtt élete is bővelkedik érdekes eseményekben, de ez már egy esetleges másik írás témája lehet…
