Napszám a dohányföldön, háborús kitüntetés, focirajongás. Mindről szó lesz a 100 éves Pali bácsi történetében.
A Nagyszénáson élő Kovács Pál, Pali bácsi jövő héten betölti a 100. életévét. Ez alkalomból látogattuk meg őt otthonában, ahol vasalt ingben, süteménnyel várt bennünket. Szeretete, mosolya, pozitivizmusa a környezetében mindent áthat. Hihetetlen, de a mai napig egyedül él, ellátja magát és napra pontosan emlékszik a 80 évvel ezelőtti eseményekre is. Két éve még disznót is tartott, minden unokájának hizlalt évente egy-egy 300 kilósat. Bár a szerettei nap mint nap meglátogatják, azért a magány szele őt is meg-megüti. Öt testvére mind elhunyt már, akárcsak felesége és az egyik gyermeke is. A régi barátai is az égi asztalnál fogyasztják vacsorájukat, és Pali bácsi azt mondja, kevés ma már az igaz, jóindulatú és becsületes ember. Ő viszont az volt, és az most is, ezt bátran kijelenthetem. Az ő története következik.
Meséljen kérem, Pali bácsi, a gyerekkoráról!
– 1921. június 29-én születtem Gádoroson. Hatan voltunk testvérek, az édesapám dohánykertész volt. 10 évesen, mikor elvégeztem a 4 osztályt, már mentem napszámba dohányaljat szedni és dohányt fűzni Árpádhalmára. A szüleim tisztességre neveltek mindannyiunkat. Azt mondták: „Ezzel lesztek gazdagok.” Igazuk volt.
Ön részt vett a II. világháborúban?
– Huszonegy éves koromban vonultam be katonának. Debrecenben harckocsira képeztek, Zrínyire, Toldira, mindenféle harci járműre. Huszonhat emberem lett, mentőcsoport alakult a parancsnokságom alatt.
Ez idáig mosoly ült Pali bácsi arcán, most viszont könny szökött a szemébe. Sok borzalmat megélt, igaz?
– Tudja, én akár a munkába, akár a katonasághoz mentem, mindig lelkes tudtam lenni. Mert tudtam, hogy azt a feladatot el kell végezni, feltétlen készséggel, időben, és oly jól, ahogy a fennálló körülmények megengedik. És én mindig el is végeztem, amit rám bíztak. Kitüntetést is kaptam, ott a harcok közepette, mikor a fejünk felett robbant a bomba. Kilencven ember életét mentettem meg egyetlen éjszaka alatt.
Mi volt az Ön feladata a világháborúban?
– Avval voltam megbízva, hogy élelmet, fegyvert és sebesülteket szállítsak. Egy szemle alkalmával 90 embert találtunk és tettünk fel a kocsira az embereimmel. Volt köztük törött lábú, lábatlan, fagyott kezű, és mi összeszedtük őket úgy, hogy közben nagyon vigyáztunk rájuk. Levetkőztünk, takargattuk őket a saját ruhánkkal. Mind jajgatott, szenvedett, de nekem nem szabadott átvennem a fájdalmukat, nekem mindenkit csak dicsérni, biztatni, vigasztalni szabadott. Végül nagy nehezen megtaláltuk a hadikórházat, ahol ellátták őket. Ott felírták a nevemet, és később ezért a tettért kitüntetést kaptam.
Milyen emlék él Önben a legélénkebben?
– Mikor Erdély felszabadítására bevonultattak bennünket, és kivittek Aradra. Másfél hónapig voltunk kinn, a Világosi hegyekben összeszedtem minden sérültet, akit csak lehetett. Le a hegyről, a menedékbe, fele utat gurulta, a másik felét mászta, aki csak élt, azt mentettem, kezeltem, ahogy tudtam. Az utolsó támadásunk alkalmával a románok és a németek repülővel észrevettek és lebombáztak minket. Eltemettem az egyik katonatársamat egy biztonságos helyre, oda, ahol tudtam, később megtalálhatjuk. Egy nyaklánc volt az ismertetője egy nagyon kicsi kereszttel. Hazagyalogoltam a Világosi hegyekből, és később visszamentem a holtestéért… Azóta minden Hősök napján megemlékezem a társamról. Itt van eltemetve Nagyszénáson.
Mit tapasztalt, mit látott a holokausztból?
– Rajta ültem azon a vonaton, ami Katovicébe vitte a zsidókat. Mi, magyar katonák az utolsó vagonban voltunk. Mikor megállt a vonat, rettenetesen féltünk, hogy minket is kiszednek velük együtt. Láttam az égetőkemencéket, azt a rengeteg borzalmat. Szegényeket étlen-szomjan, cipő nélkül dolgoztatták az erdőben, a mocsaras területeken a fákat vágatták ki velük, hogy a harckocsikkal könnyebben át tudjanak haladni. Sorra haltak meg szerencsétlenek. Amikor a csapatommal utánpótlás élelmet és ruhát kaptunk, minden emberemmel odaadattam nekik az ennivalót. És oda is adták. Nekik az életben maradást jelentette az a néhány falat.
Merre vezetett az útja a háború után?
– Tizenhárom évig voltam vadászmester, aztán tizenöt évet töltöttem a kőolajnál, majd a TSZ megalakulása után ott lettem anyagbeszerző. Sok éven át dolgoztam KRESZ oktatóként, szinte nincs olyan két- vagy négykerekű jármű, amire ne lenne jogosítványom. Emellett nagyon szerettem a futballt. Tagja voltam Délmagyarország labdarúgó válogatottjának, 14 évig vezettem a helyi focikört, és örökös tagja vagyok az orosházi sportegyesületnek is. Még Mátrai Sanyit is tanítottam focizni.
Mikor lett nyugdíjas?
– 1981-ben. Jól kihasználom – tette hozzá nevetve. – Telnek a napok, gyakran jönnek az unokák, dédunokák. Egészséges vagyok, nagyon orvoshoz sem járok. De sajnos nagyon sokan elmentek már azok közül, akiket szerettem.
Néhány nap, és 100 éves lesz. Mit szeretne még megélni?
– Ez jó kérdés. Életből csak egy van, és én ebben az életben már nagyon sok mindent megéltem. Mit szeretnék? Sokáig látni még a szeretteimet.
