Nehéz szavakkal visszaadni azt a csillogást, melyet Péter szemében láttam sztorizgatás közben. Végig óriási mosoly ült az arcán, miközben gondolatban visszarepült azon régi idők, letűnt korok focimeccseinek helyszínére, ahol a mezt felöltve 90 percen át ő is alfahím lehetett. Deák Péter, a Székács József evangélikus iskola igazgatóhelyettese mesél.
– Egy pici faluban, Nagybánhegyesen nőttem fel. Mivel tudott itt kitűnni a tömegből egy fiatal srác, egy paprikába járó vagy épp egy téeszben gályázó férfi? Azzal, hogy hétvégén felvette a mezt, a sportszárat meg a stoplis cipőt – ha volt sajátja, azt, ha nem, a klubé is jó volt – és pályára lépett a Mennyei Megyei focibajnokságon. Ezt tettem én is több mint 20 éven át. A kis falu tizenegy alfahímje közé tartoztam. Az volt az én célom is, mint a többieknek: az alfahímek legalfábbja akarta lenni – mesélte Péter (alias Rudi Völler, gyerekként ezt a nevet ragasztották rá a cimborái) rögvest kiegészítve a mondatát azzal, hogy ez a történet nem a tehetségről, a teljesítményről vagy a sikerről szól. Nehogy azt higgye az olvasó, hogy főszereplőnk közel járt a magyar válogatottsághoz vagy hogy majdnem a Honvédhoz igazolt, szó sincs erről. Ezek a mérkőzések az élményről szóltak, arról, hogy tizenegy férfi a pályára lépve más emberré vált, hiszen képviselte a falut, mely az otthont jelentette a számára.
Nem számítottak a körülmények, hogy épp pottyantós volt-e a WC vagy angol, hogy volt-e használható tusoló vagy jobb híján csak egy csap. A hangulat minden esetleges hiányosságért kárpótolta a játékosokat. A csapat masszőre – aki egyébként a sofőr volt, de kiderült, a gyógyításban is roppant tehetséges – a Jakab szikvíz spriccelésével bármilyen kínzó fájdalmat azonnal enyhíteni tudott. A játékosok a pályán szinte fáradhatatlanná és sebezhetetlenné váltak. Abban a 90 percben tényleg igazi alfák lettek.
Élete párját a „lelátón” pillantotta meg
– Az alfasághoz többféle út vezetett. Vagy tehetséges voltál, vagy nagyon kemény, vagy szavakkal próbáltad meg legyűrni a másikat. Talán bennem mindhárom típusból volt valamennyi. Rengeteg régi szép emlék idéződik fel bennem, ha ezekre az időkre gondolok. Igaz barátok, jó ismerősök arcai jelennek meg előttem. A feleségemet is egy meccsen pillantottam meg először. A két szurkolótábor összeveszett – persze ez is megszokott része volt az egésznek, – és ment a verbális adok-kapok a pálya két oldaláról. Volt ott egy lány a sorok közt, aki esernyővel „integetett át” a túloldalra…Rápillantottam, és számomra abban a pillanatban el is dőlt, hogy ő az, aki kell nekem. Később egyébként a lakodalmunkon egy focimeccseken megismert játékvezető vőfélyeskedett – emlékezett vissza Péter.
Péter Nyíregyházára járt főiskolára, mégis minden hétvégén hazajött a meccsekre. Nem riasztotta vissza a hat órás utazás oda, majd ugyanennyi vissza. Várták a csapattársai és az a kimondhatatlanul jó érzés, hogy pályára léphet.
A pályán folytatott harcok után néha a hazajutásért is küzdeni kellett
– Ez nem versenysport volt, inkább csak egy jó hobbi. Egész héten az a gondolat fűtött minket, hogy a hétvégén majd felvehetjük azt a bizonyos mezt. Ünnepnap volt ez a számunkra, és nemcsak nekünk, hanem a szurkolóinknak is. Magyarbánhegyessel például óriási harcokat vívtunk. Volt rá példa, hogy csak a rendőrökkel tudtunk kijönni az öltözőből, mert nem a magyarbánhegyesi szurkolók igénye szerint alakult a meccs. Emlékezetes sztori volt az is, mikor vendégként nyert a csapatunk egy kicsi faluban, épp ezért a sípszó után igencsak sietnünk kellett haza, de nem volt elég üzemanyag a kisbuszunkban. Így étolajat öntöttünk a tankba, csak hogy menjen az autó, és szó szerint épségben el tudjunk menekülni. Szerencsére sikerült – mesélte.
Péter később Orosházára költözött, és már nem fért bele az idejébe a Mennyei Megyei folytatása. A helyi kispályás bajnokságban játszott még egy darabig, de miután bordarepedéssel bekerült az SBO-ra, úgy érezte, most már itt a vége futballkarrierjének. Eztán elkezdett futni, a maratont is teljesítette, majd egy iskolai tanár-diák focimeccs alkalmával teljesen elszakadt az Achilles-szalagja. Ismét SBO, de szerencséjére annyira jól helyretette dr. Hován Csaba az orosházi kórházban, hogy sérülése nem gátolja őt a sportolásban, így idén őszre ismét maratont tervez. A labdát már csak az emlékeiben rúgja, viszont ha olykor-olykor visszagondol a régi szép időkre, szíve mélyén újra alfává változik.
