Ismert orosházi személyiségek gyermekkorát bemutató sorozatunkban az a pékmester – Asztalos László – következik, aki bár nem Orosházán született, de sokat tett azért, hogy a valaha híres orosházi kenyér újra elfoglalhassa méltó helyét.
Asztalos László 1951-ben Makón látta meg a napvilágot, egy tótkomlósi család első gyermekeként. Gyermekkorának első tizenhárom esztendeje Tótkomlóson telt. Szülei nem voltak módos emberek, de amit lehetett megadták Lacinak, később öccsének és két húgának is. Elmondása szerint nagyszerű gyerekkora volt.
– Nem volt sok mindenünk, mint manapság a gyerekeknek, de igazából nem is hiányzott. Mindig volt ötlet, hogy mit játsszunk, sosem unatkoztunk. Az utcabeli és másik utcai gyerekekkel állandóan a szabadban voltunk. Az utcákon akkoriban még nem jártak autók, csak elvétve, miénk volt a világ. A megszokott bújócska, az ugróiskola, nekünk is kedvenc játékaink volt, de nagyon sokat bigéztünk is. Ez nem a lányok után járást jelenti, hanem azt a bizonyos bige nevű kihegyezett bot darabot kellett egy ütővel a földről felpattintani és utána a levegőben eltalálva minél messzebbre elütni. Igazából azt csináltunk, amit akartunk. Játszótérnek ott volt az utca, meg a Száraz-ér partja, ahol nagy gyepen jókat fociztunk. Itt eregettük a nádból, csomagoló papírból, magunk eszkábálta kisebb-nagyobb sárkányokat is. Télen, ha befagyott, lehetett korizni – mesél László.
Mint a „kűdött ördög”
Mint elmondta, nem voltak rossz gyerekek, csak elevenek, bár egyszer- egyszer feszegették azokat a bizonyos határokat…
– Először még óvodás koromban okoztam fejfájást a szüleimnek. Verekedtem az egyik társammal, aminek az lett a vége, hogy az óvó néni becsukott a pincébe. Mikor meguntam, hogy egyedül vagyok, kimásztam a pince ablakán, a széncsúszda segítségét igénybe véve és elindultam hazafelé. Persze nem a legrövidebb úton. Egy idő után ki akartak engedni a „fogságból”, de addigra már messze jártam. Az óvónők, a dajkák, később a szüleim és néhány ismerős – mindenki engem keresett. Egy idő után meglettem és akkora volt az öröm, hogy szinte fel sem tűnt édesanyámnak, hogy a szénportól úgy néztem ki, mint a küldött ördög. Évekkel később, a szomszéd nagy diófájának a tetejébe másztam fel kicsit szemlélődni. Amikor esteledett, megint nagy keresés indult utánam. Fentről mindent láttam. Nem tudtam észrevétlenül lejönni sem, mert a szomszédék is az utcán voltak és erősen nyújtogatták a nyakukat, hogy látnak-e valamerre. Ez is izgalmas két óra volt. Nekem is, de édesanyáméknak még inkább. Ezeknél vadabb dolgokat nem igen csináltunk – folytatja hősünk.
Iskola és pályaválasztás, rokoni segítséggel
Jó tanárai voltak, szerette is őket és az iskolába járással sem volt gondja. Magatartásból és általában is példás eredményeket ért el.
– Akkoriban a gyerekek még tisztelték a tanáraikat, felnéztek rájuk. Nem is tudnék különösebben kirívó dolgot mesélni a suliból. Egyszer – talán hetedikben – kaptam egy osztályfőnökit, mert bementünk egy 14 éven felülieknek szóló filmre a moziba és megláttak minket. A pályaválasztás számomra nem okozott gondot. Édesapám egyik öccse – Asztalos György – cukrász volt Tótkomlóson. Többször jártam a műhelyében és tetszett a dolog. Ő is mindig mondogatta, ha megnősz jössz hozzám tanulónak. Így is lett. Mire elvégeztem az általánost áttette a székhelyét Székkutasra, de a többi stimmelt. Amikor végeztem, kitöltöttem a szerződéses időmet, de vonzott a város és eljöttem – 1970-ben – Orosházára a Sütőiparhoz. Ott természetesen nem lehetett csak süteményekkel foglalkozni, többször beosztottak a kenyerekhez is, meg kellett tanulnom a pékmesterséget is. Nem nagy jövőt jósoltak a kis hatvan kilós legénykének, de sikerült az öreg szakikra rácáfolni – teszi hozzá mosolyogva.
Pék lett, aztán pékmester, sokáig üzemelt maszek péksége is az orosháziak örömére, de ezek már nem a gyerekkor történései.
