Úgy, mint Jámbor Rudolfot sokan, de mint „Rőfös Rudit” szinte mindenki ismeri Orosháza egyik legnépszerűbb kereskedőjét. Ezúttal ő mesélt kicsit a gyermekkoráról.
Orosházán, közelebbről Szentetornyán látta meg a napvilágot 1951 nyarán. Édesapja kovács, bádogos volt, édesanyja pedig nevelte hat gyermekét – Rudit, bátyját, négy húgát – és vezette a háztartást. Hat éves koráig a Mátyás király utcán telt a gyermekkora.
– Szentetornya egy nyugodt hely volt. Nem éppen ’56-ban, mert akkor a házunk előtt mentek el az orosz tankok. Mint megtudtuk, az érkező egység egy része eltévedt és így kerültek oda, de elég félelmetes volt. Ettől eltekintve nagyszerű helyszíne volt a gyerekkornak. Sok gyerek volt az utcában és állandóan ment a játék. Általában két csapatra oszlottunk, a Gyarmati gyerekek voltak az „ellenséges csapat” központjában – kezdi a történetmesélést Rudi.
A dicsőséges várvédő
Az ötvenes években, amikor még nem volt számítógépes játék, mobil, de még TV sem, rádió is ritkán, mit is csinálhatott egy sereg gyerek – hol fociztak, hol a meleg, májusi esők után megtelt árokban pancsoltak, hol bújócskáztak, hol meg harcoltak egymással. Előfordult persze, hogy a két sereg összecsapásának a szülői parancsszó vetett véget.
– Mi voltunk a kisebbek, mi lettünk a várvédők az egyik csata során. A galambpadlás volt a vár, amit a Gyarmatiak el akartak foglalni. Vittünk fel ötliteres befőttes üvegekben egy csomó port az út széléről és ez kiváló fegyvernek bizonyult. Amikor jöttek volna fel a létrán, ezt a port zúdítottuk a fejükre. Attól kezdve senki sem akart már feljönni, mondjuk mi sem láttunk lefelé semmit, a porfelhőben. Dicsőségünk csúcsán érkezett az „ellenség” édesanyja, aki mikor meglátta a hajukról, ruhájukról port veregető gyermekei állapotát, azonnal véget vetett a harcnak – emlékszik vissza Jámbor Rudolf.
Kereskedés a piacon és a suliban
Hősünk hatéves korában, az iskolakezdésre beköltözött a család Orosházára. Szegény sorban éltek. A hat gyermeket etetni, ruházni kellet, de akkoriban az „osztályellenség” komoly bélyeg volt, ami a mégoly szorgalmas emberek számára sem tette lehetővé a jobb életet. Rudi családja nazarénus vallású és ez akkoriban nagyon szúrta a pártállam vezetőinek szemét. Édesapja 21 forintot keresett, mikor a család napi megélhetéséhez 50-55-re lett volna szükség. Előfordult, hogy édesanyjuknak azt kellett mondania: holnapra nincs kenyér.
– Igyekeztem segíteni. Édesanyám pirított tökmagot, én pedig kiálltam a piacra árulni. Később az egyik ismerős tanácsára, az éppen kétrészes filmet játszó Partizán mozi elé tettem át a standot, hogy legyen holnap is kenyér az asztalon – idézi fel.
Amikor a család nagy nehezen tudott venni egy tanyát, ahol állatokat – libát, disznót – neveltek, a gyerekek az állatok őrzésében etetésében segítettek. Nagy dolog volt ez, mert ettől kezdve már volt egy kis kolbász is az asztalon. Ez adta hősünk számára a következő alkalmat a kereskedésre.
– Reggeli után felosontam a padlásra és levágtam egy kb. 10 centis darabot a kolbászból. Osztálytársam, Lovas Kálmán mindig öt finom vajas kiflit hozott uzsonnára. Vele egyeztem meg, hogy a fele kolbászért elcseréljük a fele kiflijét. Aztán ez folytatódott, sőt később – mivel nekem nem volt a mértanhoz megfelelő felszerelésem – hozzám vándorolt Kálmán körzője is. Ebből lett egy kis bonyodalom, de édesapám remek diplomáciai érzékkel intézte el mindenki megelégedésére az ügyet – mondja mosolyogva.
A kereskedői véna tehát hamar megmutatkozott. Ilyen előzmények után nem is volt kérdés, hogy Rudi a kereskedői pályán folytatja.
– Először a papír-írószer boltba jelentkeztem, de még az iskola elkezdése előtt Vetési Imre bácsi azt mondta, hogy neki a méteráru boltba csak és kizárólag fiú tanuló kell, lány nem, így módosítottam és azóta ez van – mondja a pályaválasztásról.
A középiskolában aztán az eddigi közepes és jó tanulóból kiváló lett. Országos tanulmányi versenyt nyert és ízig-vérig „rőfös” lett belőle, de a Méteráru bolt, az Állami Áruház, később pedig a saját üzlet már egy másik mese…
