Testnevelőtanár, aerobik edző, aki munka mellett naponta futja a tíz-húsz-harminc kilométereket. Egy energiabomba, tele humorral és lazasággal.
A Táncsics Mihály gimnázium pedagógusaként azért ott van benne az erélyes és határozott nő is, de a diákok többsége olyannak ismeri, akihez baj esetén bizalommal lehet fordulni. Talán épp emiatt szeretik őt oly sokan, hiszen egy személyben tud céltudatos vezető és megértő támasz lenni…Ágnes most egy olyan történetet oszt meg velünk, amit biztosan nagyon sokan nem tudtak róla.
– Valószínű így 43 évesen elért az életközépi válság – kezdi nevetve. – A férjem és én úgy döntöttünk, kicsit megbolondulunk, és elkezdünk nagymotorozni. Legalább húsz éve vágyom már arra, hogy megszerezzem az A kategóriás jogosítványt, de valamiért mindig lebeszéltem magam róla. Pedig már a gimnáziumban és a főiskolán is szinte csak olyan barátaim voltak, akik mögött ott ülhettem a motoron. De ma már azért ezzel a hellyel nem elégednék meg. Most már nem az utas akarok lenni, hanem az, aki irányít – folytatta.
Ágnes és férje idén ünnepelték huszadik házassági évfordulójukat. Ebből az alkalomból a feleség nagy meglepetéssel készült: titokban mindkettejüket befizette az A kategóriás jogosítványra.
Most vagy soha!…Az előbbi mellett döntött
– A héten iratkoztunk be a motorosiskolába, és már elkezdtünk készülni a KRESZ vizsgára is. Most már a párom is teljesen be van sózva. Néhány napja tudtam meg, hogy édesapámnak is van jogosítványa nagymotorra, és hogy régen ő is járta az utakat. Apa szavai is segítettek a döntés meghozatalában. Mikor még erősen vacilláltam, megkérdezte, mióta is szeretném ezt. Azt feleltem, már legalább húsz éve. Ő erre annyit mondott, ha mindig csak halogatom és az alkalmasnak tűnő pillanatra várok, akkor sosem fogom megcsinálni. Arra buzdított, hogy ha tényleg szeretném, akkor fogjak neki most! És igaza volt. Sokáig lebeszéltem magam olyasfajta észérvekkel, hogy inkább a gyerekekre kellene költeni, vagy hogy ez csak pénzkidobás…De aztán minden szezon végén bántam, hogy nem csináltam meg. A jövő nyár már a miénk lesz! – folytatta lelkesen.
Ágnes kiemelte, ő és férje azért nem lesznek azok a vad, meggondolatlan és száguldó fajták. Óvatos duhajként látja magukat a jövőben, akik élvezik, hogy szépen, normális tempóban „eltötyöghetnek” együtt valahová.
– Azért vár otthon minket két gyerek. Érett felnőttek vagyunk, akik nem azért ülnek a nyeregbe, hogy döngessenek, hanem hogy kiélvezzék a motor adta szabadságérzetet. Már most látom magam a bőrszerkóban, ahogy lobog a hajam, és ahogy – tényleg csak jó értelemben – megőrülök egy kicsit – tette hozzá jókedvűen.
Ágnest döntésében egyrészt az is segítette, hogy egyre több nőt látott maga körül nagymotoron, másrészt pedig, hogy azt tapasztalta, ez nem csak a fiatalok kiváltsága.
– Az elmúlt években már majdnem azzal az indokkal beszéltem le magam, hogy öregek vagyunk hozzá. De épp a napokban láttam egy hatvanas házaspárt motorozni, és rájöttem, hogy amíg tudom húzni a gázt, addig nincs baj. Úgyhogy jöhetnek a vizsgák, aztán a szép kis túramotorom. Nem akarok, csak 650 köbcentiset, de az legyen szép, akárcsak a motorosruhám. Elvégre mégiscsak nőből vagyok – zárta mosolyogva.
