Szinte nincs is Orosházán olyan, aki nem ismerné, ne lenne vele egy-két kedves sztorija. Régi csibészek című sorozatunkban ezúttal Janowszky Sándor tanár úr mesél gyermekéveiről.
Büszkén vallja, hogy tősgyökeres orosházi. 1943 áprilisában látta meg a napvilágot városunkban. Szüleivel és testvérével a Thököly utcán laktak, itt teltek a gyermekévek. Édesapja gazdálkodóként kereste a család kenyerét, míg édesanyja a háztartást vezette és teremtette meg az akkori körülmények közt lehetséges legfelhőtlenebb gyerekkort Sándor és bátyja számára. Az ötvenes évek elejének politikai hangulatában ez nem volt egyszerű feladat.
– Csodás terep volt a Thököly utca a gyerekcsapatnak. Jó kis közösségünk volt ott. Ott laktak a Guti gyerekek, a Fuchs-ok, a Patyi Béla, Juhász Jenő és a Janowszkyak, hogy csak néhány nevet említsek. Még nem volt kövesút, mindenütt zöld volt. Csak letettük a két féltéglát kapunak és mehetett a foci. Szinte állandóan fociztunk. Eleinte gumilabdával, de később összedobta a társaság a kis pénzecskéjét és vettünk igazi bőrlabdát. Ezzel már el lehetett menni és másik utcák gyerekeit kihívni egy-egy meccsre. Emlékszem, az akkori Sztálingrádi utca (később Tolbuchin, ma Kós Károly utca) srácaival vívtunk hatalmas foci csatákat. Mindenütt győztünk. Csodálatos gyerekkorunk volt. Felkelés után egy gatyában kiültünk az árokpartra egy-egy hatalmas zsíroskenyérrel. Azt elmajszoltuk, aztán már osztottuk is a társaságot, hogy ki, kivel lesz és indult a focizás – meséli Janovszky Sándor.
Hősünk édesanyja otthon volt, ellátta a háztartást, és a gyerekek felügyeletét is, így a házimunkából sem nagyon kellett kivenni a részüket. Nyaranta azért elmentek dolgozni, hisz fontos volt a munkára nevelés és az iskolai ruhára valóhoz is hozzá tudtak járulni.
– Drága édesanyám mindenre odafigyelt. Sokszor mondtuk neki, hogy itt vagyunk, segítünk, de csak mosolygott és mondta, ha kell, majd szól. Tv-je még akkor senkinek se volt, rádió is csak alig. Minden a játékról szólt, egészen addig, míg ránk nem sötétedett, vagy el nem kezdtek csípni a szúnyogok. Mindegyikünknek volt persze csúzlija és ezzel is csináltunk jó kis céllövő versenyeket, vagy elcsatangoltunk a Pipis malom mögötti nádas, mocsaras tavacskához, ez volt a kalandtúra. Ezzel együtt sem volt velünk baj, mert alapjában szófogadó gyerekek voltunk, tudtuk, hol a határ, ameddig el lehet menni. Elég volt egy szó édesanyáméktól és rend volt – emlékszik vissza.
Az iskolával is rendben volt minden, bár Sándor nem volt eminens tanuló, mint a bátyja. A szorgalom egy kicsit lehetett volna több. Amit az órán hallottam az elég volt – mondja. Azért az a jó négyes mindig meg volt és a magatartással sem voltak problémák.
Janowszky tanár úr akkor érzékenyedik el kissé, mikor a karácsonyokat idézzük fel.
– Nem voltunk jómódúak, úgy is mondhatnám, tisztes szegénységben éltünk. Akkoriban egy töltőtoll nagy ajándéknak számított, de az anyagiakat szüleim szeretettel pótolták. A karácsonyfa alatt nem voltak nagy ajándékok, de meghitt és szeretetteljes volt az ünnep. Karácsony szent napján, déltől már sehová sem lehetett menni. Felöltöztünk ünneplőbe és úgy ültünk le az asztalhoz. Édesapám ült az asztalfőn és értékelte az évet – meséli.
Amikor a nyolcadikat elvégezte, a testvére nyomdokát követve a Mezgében folytatta a tanulást. Itt ismerkedett meg egyik életre szóló szerelmével, a kézilabdával.
– Németh Imre, mint testnevelő tanár, nagyon szerette ezt a sportot és meg is tanította mindenkinek az alapokat. Hatalmas presztízs meccseket vívtunk a Táncsics gimnázium csapata ellen. Aztán a kézilabda szeretete megmaradt egészen idáig – mondja a középiskolás évekről.
Pályafutását a tudományos munka mellett végig kísérte a sport, de ez már egy másik történet…
