Balogh Ottó a huszonötödik életévében jár. Gyermekkorában nem igazán gyakorolta a vallást, a templomba járás nála inkább időszakosnak volt mondható. Nem érte soha trauma, ami miatt azt érezte volna, hogy csakis Istenhez, a valláshoz fordulva élhet újra teljes életet, sőt magányos sem volt, barátnőt is talált magának a gimnáziumi évek alatt. Mindezek „ellenére” a középiskola végére úgy határozott, pap lesz, mégpedig római katolikus, vagyis az engedelmességen túl cölibátust is fogad.
Most végeztél a Gál Ferenc Főiskolán, teológia szakon. Milyen indíttatásból választottad ezt a pályát?
– Megmondom őszintén, bennem elég későn, konkrétan a gimnázium végére fogalmazódott meg, hogy akkor tényleg, valóban szeretném rátenni erre a pályára az életem. Hosszú út vezetett idáig.
Ennek valóban egy nagyon komoly elhatározásnak kellett lennie, hiszen ennél a hivatásnál – feltételezem – ritka a pályaelhagyás. Pedig a mai világban kevés fiatal ragaszkodik annyira egy munkahelyhez, hogy évtizedeken keresztül annál maradjon, sőt onnan menjen nyugdíjba.
– Igen, ez egy életre szóló döntés. Ezért is jártam hivatást tisztázó lelki gyakorlatokra Mórahalomra. Tudod, mások már hamarabb mondták azt rólam, hogy biztosan pap lesz belőlem, mint ahogy én ezt eldöntöttem volna. Ez inkább dacot és konokságot váltott ki belőlem, mármint azt gondoltam, nehogy mások mondják már meg, mi legyek, így aztán kialakult bennem ez a „csak azért sem” érzés. De aztán a lelki gyakorlatokon rájöttem, minél inkább menekülök a papság elől, annál határozottabban vetődik fel újra és újra a kérdés, hogy miért ne legyek pap. És erre a kérdésre nem tudtam választ adni. Mórahalmon sikerült tisztáznom magamban, hogy az addig visszatartó erőnek és nehézségnek, akadálynak tűnő dolgok valójában nem is azok. Pontosabban: többet kapok annál, mint amennyit „veszítek”.
Hogyhogy mások azt mondták, papnak kellene menned? Hol és mit láttak benned?
– Akkor elkezdem az elején. A Katolikus Egyházba van egy úgynevezett bevezetés. Én kiskoromban elsőáldozásig jártam hittanórára délutáni elfoglaltságként. Ez úgy általános iskola 3.-4. osztályában lehetett. Ezt követően azonban megszakadt a dolog, nem jártam sem templomba, sem hittanórára egészen hetedikes koromig, mikor is a városba került egy fiatal atya, Fazakas Attila atya. Nagyon sok fiatal verődött hozzá. Gyerekként meg lettünk szólítva, hogy tevékenyen részt vegyünk a szentmisén. Lehetett ministrálni, vagyis a templomban segédkezni az oltár körül, és bár azt sem tudtam akkor még, mi fán terem a ministrálás, mégis elkezdtem és aztán ott is ragadtam. Nagyon jó volt az az időszak. Az atya létrehozott egy ifjúsági csoportot, így minden pénteken összejött 30-40 gyerek a plébánián. Attila atya nagyon megszólítható és emberközeli volt. Nem azt láttuk, hogy oké, ott van egy pap, de tőlünk jó távol helyezkedik el. Ő ott volt köztünk, mellettünk. Lehetett vele beszélgetni, sőt, akár együtt sütöttünk szalonnát is. Hétköznapi ember tudott lenni úgy, hogy közben méltóképpen képviselte az Istent. Őt követően Laurinyecz Mihály atya, majd Iványi László atya lett a helyi plébános. Mindhármójukra példaképként tekintek.
És milyen lettél te mellettük? Hogyan változott meg a te személyiséged az atyák közelségében?
– Tudnod kell, hogy az általános iskola végén, a pályaválasztáskor én az informatika mellett döntöttem, azt tanultam később négy éven át a Táncsics Mihály gimnáziumban. Nagyon vonzó volt ez a szak. Akkor még azt a jövőképet láttam magam előtt, hogy programozok és játékokat tervezek. A második év vége felé viszont már éreztem, hogy nem ez lesz az én utam, hogy a boldogságomat nem a gépek között fogom megtalálni, helyette inkább emberekkel szeretnék foglalkozni. És mások is ezt hangoztatták a környezetemben, látták, milyen szépen segédkezek a templomban, és akkor mondták az emberek, hogy én biztosan pap leszek. De ekkor még – ahogyan említettem is – ez inkább csak dacot szült bennem.
Visszatérve egy korábbi kérdésre: mit láttak meg benned az emberek?
– Szerintem nyitottságot és meghallgató-képességet. Azt, hogy képes vagyok türelemmel odafordulni másokhoz. Ma ez nagyon ritka. Támogatom az elesetteket, támaszt nyújtok a nehéz pillanatokban, akár ha egy halálesetre gondolunk is. Lehet, tanácsot nem tudok adni, de nem is ez a lényeg, csak hogy a másik fél érezze, hogy ott vagyok mellette, és támaszkodhat rám. Sokszor jönnek úgy hozzám az emberek, hogy azt mondják, magukra hagyták őket, egyedül vannak. Elfelejtkeznek róla, hogy Isten mindig ott van mellettük, csak észre kell venniük az Ő jelenlétét!
Nem érzed úgy, hogy a te pályád sok lemondással jár?
– Persze, ez is megnehezítette a döntésemet. Nagyon sokáig tűnődtem azon, vajon rá merjem-e tenni az életemet. Bármilyen meglepő, a papi hivatás választása hasonló a házasságkötéshez. A férfi az esküvőn az igen kimondásával lemond 4 milliárd nőről egy nőért. Egy pap felszentelésekor lemond minden nőről, egyvalakiért, Istenért. Ugye, milyen hasonló a kettő?
Nem vágysz társra? Feleségre? Családra?
– Ne gondold azt, hogy én nem tapasztaltam meg, milyen egy párkapcsolat. Volt barátnőm a gimnázium alatt, de úgy éreztem, többre vagyok teremtve. Abban is jól éreztem magam, de még mélyebbnek érzem azt a megszólítást, ami Isten részéről érkezik. Lehet, sokszor fájdalmas és nehéz a lemondás, de az ember dönt. Úgy gondolom, lemondtam valamiről egy még jobbért. És nem csak a cölibátusról van szó, hanem az engedelmességről is. Minket, katolikus papokat felszentelésünk után a püspök az egyházmegye területén belül bárhová helyezhet. Nekünk engedelmességet fogadva költöznünk kell, ha a hívek érdeke azt kívánja. Ez a kötelezettség sokak számára visszariasztó lehet.
Hogyan vélekednek a döntésedről a szüleid?
– Számomra a szüleim példaértékű emberek. Egyrészt, mert a mai napig boldog házasságban élnek, másrészt pedig azért, mert az értékrend mellett szabadságot is kaptam tőlük. Azt mondták, bármilyen pályát választok, ők támogatni fognak benne, még így is, hogy nem lesznek unokáik tőlem.
Mit tartasz majd a legfontosabb feladatodnak?
– Látva a mai templomok ürességét, azt, hogy próbáljam megtölteni azokat. Ott kívánok lenni a közösségi programokon, akár a boltban is, egyszóval lehetőség szerint minél több helyen, hogy minél több emberrel találkozzak. Így látni fogják az emberek, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint ők, és ezáltal oda mernek jönni hozzám, mint paphoz. Emellett szeretném megszólítani az ifjúságot, jó lenne közel kerülni hozzájuk. Szeretném a számukra megmutatni, mekkora szabadság kiállni valami mellett, mekkora szabadságot jelent képviselni egy értéket, és ahhoz ragaszkodni minden körülmények között. Úgy gondolom, minden ember számára az a legfontosabb feladat, hogy először is saját magát helyre tegye! Az embernek tudnia kell, mi az az erkölcsi norma, amit követni akar! Mindegy, hogy vallásos személyről beszélünk, vagy sem. Például, ha valaki számára fontos az élet, ezért úgy dönt, nem vállalja be az abortuszt, akkor neki ki kell tudni állni a döntése mellett! Nem szabad azt néznie, mit mond, vagy mit gondol a másik! Csak az a fontos, hogy neki milyen az értékrendje! Így tud csak igazán kiteljesedni! Számomra ez az igazi szabadság.
Az öt éves képzésnek vége, Ottó teológia és hittanár-nevelőtanár diplomát szerzett. Pappá szentelése július 25-én, szombaton délelőtt 10 órakor lesz a Szegedi Dómban, ezt követően elkezdődik papi működése. Július 26-án, vasárnap délután 4 órakor pedig Orosházán mutatja be majd első szentmiséjét a Jézus Szíve templomban. Mindkét ünnepi szentmisére szeretettel vár mindenkit, aki együtt ünnepelné vele ezeket a jeles alkalmakat!
