Rendkívül sokszínű nő, aki sosem félt képezni és feltérképezni magát. Még azután sem, hogy édesanya lett. Pedig javarészt nem a XXI. században játszódik az ő története, sőt egészen az 1970-es évekig repülünk vissza.
Nem tartotta vissza az önmegvalósítástól, a munkahelyváltásoktól az sem, hogy minden alkalommal újra iskolapadba kellett ülnie. Bátran állt a kihívások elé, és szerzett öt diplomát, így ennek köszönhetően mindig ott és azon a területen dolgozhatott, ahol épp jól érezte magát.
Kirakatrendező szeretett volna lenni a gimnázium elvégzése után, de édesanyja annyit mondott az ötletet hallván: szó sem lehet róla! Úgyhogy gondozónő lett az egyik helyi óvodában, majd az óvónőképző elvégzése után új szakmájában dolgozott közel tíz évig. Ezt követően megszerezte a könyvtáros végzettséget, és ebben a munkakörben tevékenykedett tovább. De itt sem állt meg, közművelődési szakember lett, és az általa imádott, csodás pillanatokat nyújtó kultúrházban kapott állást. Természetesen a tánc kivétel nélkül minden életévében része volt a hétköznapjainak. Egészen a mai napig oktatja a közkedvelt standard és latin táncokat, a művészeti iskolában 2008-tól nyugdíjba vonulásáig igazgatóhelyettesi pozíciót töltött be, jelenleg pedig óraadóként tanít. Még 50 felett is képezte magát, akkor végezte a modern-társastánc pedagógus szakot mesterképzőn. Ma már van egy másik szenvedélye is, a gravírozás, amiben – kreatív elfoglaltságról lévén szó – szintén ki tudja fejezni önmagát. Gyulaváriban július végéig tekinthető meg a munkáiból nyílt tárlat.
A történet viszont, amit ma megoszt velünk, mégis a legfőbb szerelméről, a táncról szól.
– Miután elvégeztem a nyolcadik osztályt, bekerültem a helyi tánciskolába. Akkoriban divat volt, hogy az általános iskola után táncolni tanultak a fiatalok. Abban az évben, mikor én is mentem, rengetegen jelentkeztek Zsoldosné Magdi nénihez. Legalább százan voltunk. Ő kiválasztott harminc főt, akiknek volt érzéke a tánchoz. Én is köztük maradtam. Lett egy párom, majd még egy, majd egy újabb…Miután ez utóbbi megnősült, ott maradtam táncpartner nélkül. Akkor megláttam egy fiút, aki szintén itt tanult. Ő még akkor kezdő táncos volt, de nagy, magas és csinos, úgyhogy azt gondoltam, ez a Horváth Feri pont jó lesz nekem. Így április elsején odamentem hozzá, és megmondtam neki, hogy szeretnék vele táncolni. Később elmesélte nekem, hogy a boldogságtól ugrándozva ment egészen hazáig, ahol közölte a szüleivel a nagy hírt. Ezt követően ők csupán annyit kérdeztek tőle: „Kisfiam. Tudod te, hányadika van? Április elseje. Bolondok napja.” Szegény, teljesen maga alá került, és alig várta a másnapi edzést, hogy megkérdezze, viccből vagy komolyan beszéltem-e hozzá előző délután. Megnyugtatásul elmondtam neki, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam, így hát a táncpartnerem lett, néhány évvel később pedig a férjem. Ő akkor 19 éves volt, én pedig 23 – mesélte.
Közös munka, közös élmények, közös sikerek
Rengeteget edzettek együtt, és a táncversenyeknek köszönhetően bejárták a környező országokat. Egy évben négyszer-ötször is voltak külföldön. Akkor még a város fizette ezeket az utakat. A táncpedagógus őszintén elmondta, másképp sosem jutottak volna el ilyen sok megmérettetésre és bemutatóra. A ruhákat édesanyja varrta, ő maga pedig díszítette azokat.
– Magyarországon mindig a standard táncokból, külföldön pedig épp a latinokból értük el a jobb helyezéseket. A legnagyobb szakmai sikerünket Berlinben tudhattuk magunkénak a Szocialista Országok Táncbajnokságán, ahol másodikok lettünk úgy, hogy mi voltunk a legfiatalabbak az indulók között. Épp emiatt lett ez egy csodás emlék, hiszen egyáltalán nem számítottunk arra, hogy a dobogóra állhatunk – emelte ki.
Ahhoz képest, hogy egykoron Ferencet az édesanyja a fülénél fogva húzta el a tánciskolába, a hosszú évek szorgalmas és kitartó munkájának köszönhetően számos sikert értek el közösen a szakmában. De talán még ennél is nagyobb ajándék volt számukra, hogy nem csupán a táncpartnert találták meg egymásban, hanem a társat is, így negyven éve élnek boldog házasságban.
