A mai simogató nem csupán egy gyengéd mozdulattal érintette meg a lelkemet. Elkábított, megszédített, borzongatott egyszerre.
Csak akkor kezdj hozzá ennek a Léleksimogató résznek az olvasáshoz, ha van időd. Nem csak elolvasni, hanem utána leülni és magad elé nézni is. Vagyis…nem is kifelé, inkább befelé tekinteni. Ha van időd arra, hogy átjárják porcikáid a szavak, és van erőd engedni azt, hogy előhozzák titkos mélységeidből az emlékeidet. Szelényi Kata szavai a következők voltak a hétre: tenger, örök, villám, rejtély, bársony, halvány. Mikor elküldtem neki az eheti „hatost”, annyit válaszolt: jó szavak. Én annyit üzenek neki: nagyon simogató gondolatok.
Tenger
Gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy láthassam a tengert. Akkoriban az Idő volt az én személyes tengerem, a nagyszüleimnél töltött nyári szünidő, mely végtelennek tűnt és álomszerűnek. A „tenger” az én gyerekidőm volt. Még most is intenzíven jelen van az életemben a gyerekkor, gyakran bevillannak képkockák, olykor hosszú napok egymásutánja, kristálytisztán. Kapaszkodó és erőforrás számomra.
Az igazi tengert huszonévesen láttam először. Távolról megpillantva is gyönyörű, van benne valami időtlen, akár gyerekkori nyaraimban, és mindkettőre igaz az is, hogy nehéz pillanataimban belőlük merítek erőt. Eljött a pillanat, amikor első alkalommal sétáltam a partján. Közelről teljesen elvarázsolt. Szerettem a fürdőzők által belakott strandokat, az elhagyatott, sziklásabb partszakaszokat, a homokos fövenyt tavasszal, nyáron, ősszel. Naphosszat képes voltam nézni és hallgatni a hullámverést, gyakran egy sziklán ülve, mozdulatlanul. Simogat. A partról nézve egészen szelídnek tűnik. Kora tavasszal, a vad szélben hatalmas hullámokat vet, megtréfálva ezzel az arra sétálót. A békés beltengeri öblöcskék, a nyílt víz, a hullámverés, a nyugalom, a mozgás, a tánc, az időtlenség, a kaland és az otthon: mind a Tenger.
Örök
Elsőre az időtlenség jut eszembe erről a szóról is és a gyerekkorom. Semmi nem örök, minden változik, mégis, lelkünk dimenzióiban el tudjuk képzelni az örökkévalóságot, az időtlenséget. Az idő nem lineáris. Egy nyár, egy nap is tűnhet végtelen hosszúnak, egy évtized is elrepülhet nyomtalanul.
Paradox módon az órák is eszembe jutnak erről a szóról. Nagyapám órásműhelye számomra olyan volt, mint Melchiades műhelye a Száz év magányban (a regényt később olvastam, de mindig erre asszociálok), melyen még az öreg halála után évtizedekkel sem fogott az idő. Úgy gondoltam kiskoromban, hogy Nagyapám ott ül az idők kezdete óta és mindig ott lesz majd. Néha óvatosan be lehetett lesni és csendben megfigyelni, min munkálkodik éppen. Sok pici alkatrész hevert kupacokba rendezve, számomra átláthatatlan rend szerint elhelyezve. Gondolati szinten a Műhely és minden, ami akkoriban történt, élő, velem marad, talán örökre. Az örök szó még az emlékezetre sem igaz, ha a valós, fizikai síkban látom magamat, magunkat… emlékfoszlányaimat is csak ideig-óráig őrzik írásaim, meséim. Az Örökkévalóság azonban minden gondolatot, szándékot, cselekedetet „jegyez” valahol.
Villám
A természeti erőkkel szemben olykor védtelenek vagyunk. Ezt most is tapasztalhatjuk és úgy gondolom, mindenkinek nehéz ezzel szembesülni, nehéz elfogadni. Egy alkalommal belecsapott a villám a házba, ahol éppen nyaraltunk. A kisfiam még csecsemő volt, fel sem ébredt a hatalmas durranásra. Villámszerű emlékek, villámcsapásszerű érzelmek jutnak eszembe a szóról. Láttam már villámot a hegyekben. Hatalmas vihar volt. Nagyapám minden nyáron a hegyekbe költözött a méhekkel. Volt legalább negyven kaptár méhe. Gyönyörűséges helyeken nyaraltunk, de a viharok a leginkább emlékezetesek számomra. Ötévesen nagyanyám ölelő karjaiból végignéztem, ahogyan a viharos szél lesodorta és elrepítette a méhészház tetejét. Villámszerű lehet az ihlet. Egy vers, egy esszé, egy novella, ami csak úgy beugrik és le kell írnod.
Rejtély
Rejtély a születés. A gyerekeim személyisége. Rejtély és varázslat. Úgy érzem, ha nem lennének, magamat sem így ismerném. Rejtély, hogy mi mindent felszínre hoznak belőlünk: olyan rejtett, rég eltemetett érzelmeket, emlékeket, melyek addig csak a tudatalattinkban léteztek. Minden egyes Találkozás alkalmával előkerül egy-egy ilyen kis „emlékdoboz”. Így rejtély vagyok én magam is, kiismerhetetlen önmagam számára. Rejtély a Találkozás is. Amikor tényleg találkozol valakivel, és nem pusztán a fizikai valóját látod. Alig ismered, mégis tudod, hogy közöd van hozzá. Fontos számodra. Rejtély a művészet, de ugyanakkor a rejtélyek kulcsa is lehet, hiszen az alkotás mindig egyfajta kitárulkozás, egy-egy remekmű mindig az alkotó lelkének rejtett zugait tárja fel az értő fülek/szemek előtt. Ezért is van belőlük olyan kevés…rejtély az is, hogy mitől remekmű a remekmű: nincs rá észszerű magyarázat.
(Az értő szemek alatt nem a műkritikusok és a szakemberek meglátásaira gondolok, hanem arra, hogy érezhet bárki olyat, amikor egy zeneművet hallgat vagy egy festményt nézeget, hogy az alkotásnak személyes köze van hozzá, hogy megérinti őt és ez több, mit szép: ez az alkotás lényege.)
Rejtélyesek az ünnepek. Az ünnepek mindig különlegesek voltak számomra, és a karácsony a legvarázslatosabb mind közül. Tudtam, hogy nagyapám díszíti a fát, mégis mindig az volt a benyomásom, hogy az a hatalmas fenyő onnan nőtt ki valahogyan, a hajópadló repedései közül és hogy most már örökké itt marad. Nagyapám egész álló nap ügyködött. Kenyérkockákat csomagolt fényes papírba, a belsejébe pedig fehér selyempapírt tett. Az igazi szaloncukrokat, ha voltak is páran, mind megettük idejekorán. Azután elkezdődött a tényleges fadíszítés. Nem szerette, ha zavarják. Időnként bekukucskáltam a szobába és áhítattal bámultam a fát. Olyankor rám mordult, és én gyorsan kifordultam a szobából, de a gondolataim csak a fa körül forogtak. Időről időre nagyanyám bekiabált a szobába, hogy: Ernőke, ebéd! Ernőke, kávé! Meddig matatsz még azon a fán???……………..Semmi. A fa csak szépült, egészen késő délutánig, míg olyan nem lett, mint egy nagyra nőtt filigrán, egy elvarázsolt világ, angyalhajjal beborítva. Minden dísz és kütyü életre kelt rajta. Aztán jöttek az angyalok… Persze soha nem láttuk őket, csak az angyalcsengőt hallottuk. Csilingeltek az ablak alatt. Nagyapán talán a szomszéd nénit kérte meg, hogy csengessen, de lehet, hogy becsempészte magát titokban a szobába…Sok ajándékot nem kaptam akkoriban, de azok felejthetetlenek voltak. A legnagyobb az volt, amikor „az angyal” restaurálta a régi, ütött-kopott macimat. A második legemlékezetesebb a kék kempingbiciklim. Hét éves voltam akkor. Rendíthetetlenül hittem az angyalokban, ahogy ma is. Igaz, ma már kicsit másképpen. Az ünnep sokféle lehet. Olykor sokkal kevésbé látványos. Egyszerűen csak minden a helyére kerül. és minden nagyon békés és természetes lesz. Ez is ünnep.
Ha ünnep van, akkor minden más elhalványul. Rejtélyes módon megáll az idő. Akkor is, ha nem öltözünk ünneplőbe. Olyankor minden lehetséges.
Bársony
Az egyik kedven anyagom a bársony, az a régi fajta, amiből a nagymamám szoknyája is készült. Bársonyos anyukám ölelése, ami most nagyon hiányzik. Bársonyos az állatok szőre, nagyon szeretem őket simogatni.Lehetnek bársonyosak a szavak, a léleksimogató szavak, hogy a sorozat címét idézzem. Bársonyos a moha a fenyves közepén, ahova alig jut be fény. Volt alkalmam ilyen rengetegben sétálni, igaz, már nagyon régen. Bársonyosak az emlékek, néha még a kevéssé szép emlékek is. A részeink. Bársonyosak bizonyos színek. Számomra a mélybordó a leginkább bársonyos szín.
Halvány
Halvány fény. Derengés. Hajnal. Impresszionisták. Az impresszionisták festettek fényárban úszó képeket, sötét szín alig van a műveiken. A halvány árnyalatokról az áttetszőség, a törékenység, a finom mozdulatok, a babaszoba jut eszembe. Mi nem terveztünk babaszobát, amikor az első kisbabánkat vártuk. A kiságy a hálószobánkban volt másfél éves koráig talán. Mégis, amint beköltözött, kis lénye betöltötte a szobát. Minden megváltozott. Minden olyan reményteli és várakozásteli lett. Halványan derengenek a kora gyerekkori emlékek, mielőtt a felszínre úsznának és az álmok, melyekre csak ébredés után pár perccel emlékszünk. A remény színe nekem a halványkék, a türkiz, ami olyan, mint maga a Tenger.
