Ha Orosházán Fekete Bálint neve szóba kerül, néhányan mint önkormányzati képviselőre emlékeznek, de szinte mindenkinek a birkózó, a birkózó edző jut eszébe. Mint oly sokan, ő sem volt kifejezetten jó gyerek.
Orosházán, egészen pontosan Kiscsákón, tanyán – mint mondja bábaasszony segítségével – született 1943-ban. Szülei mezőgazdaságból éltek. Gyermekkora első évei is ott, a tanyán teltek. Édesapja földműves volt, a tanya pedig ennek megfelelően, ehhez az életformához alkalmazkodva „felszerelt” hagyományos épületegyüttes volt, lovakkal, disznókkal, szarvasmarhákkal, aprójószággal. A kisgyermek Fekete Bálint hatéves kor előtti, szinte egyetlen meghatározó élménye is a tanya berendezéséhez kapcsolódik.
– Öt és fél évesen épp a szecskavágóval játszottam, amelynek a védő burkolata valami okból le volt szerelve. Veszélyesebbet nem is találhattam volna. Rátettem a fogaskerékre az ujjam. Tetszett, ahogyan a forgó kerék fogain ugrál. Egészen addig, míg egyszer be nem kapta. Akkor vesztettem el a hüvelyk ujjam első percét. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az ordításra, az egyik ott segédkező felnőtt azonnal leállította a gépet, mert behúzta és tönkre tette volna az egész kezemet – meséli a legmaradandóbb élményét.
A tanyasi kisgyerekkor játékainak egyik helyszíne a kiscsákói kastély volt, melynek udvarán a hosszú és mély vasvályúba, forró nyári napokon rendszeresen belemásztak fürödni. Aztán a történelem és a politika másfelé sodorta a családot.
– Apám az elsők közt lépett be a TSZ-be, de később egy tulajdonunkba került darab föld miatt kuláklistára tették. Kirúgták a TSZ-ből, bíróság elé állították és egy időre börtönbe is zárták. Akkor, az ítélet alapján, hat napon belül ki kellett költöznünk a tanyáról is. Hála az égnek, hogy volt hová. Már mikor az iskolát kezdtem, akkor is nagyanyámnál laktam a Huba utcán, mikor menni kellett ide jöttünk. Sok mindenünk maradt ott a tanyán, de így lettem városi gyerek – meséli Bálint.
Nem voltam túl jó gyerek
Bálint – ahogy meséli – nyüzsgő, izgő-mozgó, eleven gyerek volt, (ez megmaradt a mai napig) akitől nem állt messze semmi „zsiványság”. Egy alkalommal felgyújtotta a kukorica tuskókból rakott kazlat. A városban sem változott sokat, csak itt már voltak társak is.
– Verasztó Józsiék, Majsai Zoli, Fejes Laci és még lehetne sorolni. Állandóan fociztunk a poros utcán. tévénk, rádiónk nem volt. A mai kórház területén levő Bástya focipályára is eljártunk. Innen nem messze, két háznál is finom édesalma termett. Ebből többször elmentünk egy keveset „begyűjteni”, persze a tulaj tudta nélkül. A másik oldalon volt a kertészet, oda mogyorót szedni jártunk. Jó nagy lyuk volt a kerítésen, amin ki-be járhattunk, bár volt alkalom, hogy megkergettek bennünket. Szerencsém volt, hogy a szüleim végtelen nyugodt, türelmes természettel voltak megáldva, soha nem bántottak – emlékszik vissza.
Sport
Az utcabeliek közül Fejes Laci, aki Sándor doktor unokaöccse volt, vitte le a birkózók edzésére. Ekkor ötödikes volt. Két évvel később már a MÁV Előre igazolt versenyzője volt.
– Nem voltam nagyon szorgalmas tanuló, de az iskolában azért odafigyelgettem és ez hellyel-közzel elég volt a jó eredményhez, így nem volt akadálya, hogy edzésre járjak. Oda viszont szorgalmasan jártam. A birkózáson kívül aztán nem is igen tudtam, mi lesz belőlem. Felvettek Békéscsabára a Vásárhelyibe, de végül nem mentem. Szegények voltunk. Minden évben kaptam egy mackó alsót és felsőt, és az volt, abban jártam. Nyolcadikban volt először zakó, pantallóm. Annyira bántott ez a szegénység, hogy továbbtanulás helyett inkább elmentem segédmunkásnak, és csak később az ipari suliba és tanultam ki az esztergályos szakmát – sorolja az emlékeket Fekete Bálint.
A birkózás viszont jól ment. Az orosházi birkózás fénykorában, nagy egyéniségek közt pallérozódott. Sok serdülő és ifi versenyt megnyert. Az sem véletlen, hogy később Horváth Lászlóval, együtt edzőként is sokáig dolgozott az orosházi birkózásért. A rablóból lesz a legjobb pandúr – tartja a mondás és az egykori kis csibészből is kemény kezű, jó edző vált. De ez már egy másik történet…
