Sokunk életének egyik legmeghatározóbb pedagógusa, embere volt ő. Hiszem, hogy többen nem lennénk ma itt olyan magabiztossággal és olyan erővel, mint ahogyan vagyunk. Mellette úgy éreztük, képesek vagyunk bármire, és olyan, hogy fáradtság, igazából nem is létezik.
Ő volt Éva néni, akit én mindig Triznyainé tanár néninek hívtam, tiszteletből. Éveken át tanított nekem a gádorosi iskolában környezetet. Emlékszem, a szélességi köröket kerekded testén illusztrálta, hátha jobban az eszünkbe véssük őket. Tanított rajzot, ahol szinte a létező összes korstílusban és stílusirányzatban kipróbálhattuk magunkat. Alkottunk valamit, ami egy hétig aztán a táblát díszítette, mi meg nézhettük büszkén, hogy mekkora futurista, kubista vagy épp impresszionista festők vagyunk. Talán ebben volt ő a legjobb. Abban, hogy megtanítson minket hinni saját magunkban. Hogy elhiggyük magunkról nem csupán azt, hogy képzőművészek vagyunk, hanem azt is, hogy tehetséges színésznek születtünk végtelen memóriával.
Ő nem simogatással vagy mosollyal, nem dicsérő szavakkal szeretett, hanem azzal a végtelen sok reggellel és átpróbált délutánnal, ahol egyedül fegyelmezett, koordinált, tanított 30-40 gyereket. Azzal a erős hittel szeretett miket, aminek köszönhetően mindenki úgy érezte, neki is van lehetősége a lehetetlen túlszárnyalására. 8-10-14 évesen a színháztörténelem legnagyobb darabjait vittük színpadra. Ő volt a forgatókönyvíró, a rendező, a koreográfus, a zenei szerkesztő, a jelmez- és díszlettervező és készítő, és persze a súgó is, meg a fiúk legnagyobb örömére a sminkes.
Tanár néni! Te sosem voltál fáradt. Támasz nélkül, egyedül csináltál mindent, biztosan azért, mert a legjobbnak akartad a darab minden apró részletet. Nem lettél beteg, nem merültél ki, nem lankadtál, nem csüggedtél egy percre sem. Hiszen te voltál a mozgatórugója mindennek! Szükség volt rád, hogy ott legyél, erős hangoddal, nagyra nyitott, meggyőző tekinteteddel rendet teremts a sok eleven gyerek között, akik természetesen mindig kerestek és találtak egy kis időt a rosszalkodásra. Egyszer láttam, – egyszer leleplezted magad – hogy ez a szigor, ami ilyenkor az arcodra kiült, igazából csak a színészi mestermunkád eredménye. Mögötte valójában csak a megértő szeretet rejlett. Tudod, honnan tudom ezt ma már biztosan? Különben nem lett volna erőd ezt ilyen hosszú időn át csinálni. (És egyszer láttam is, amint elnevetted magad egy ilyen fegyelmezés közben.)
Egyben tartottad azt a sokmaroknyi gyereksereget. Sokan voltunk. Mindenki benne akart lenni. Ha csak egy virág vagy egy méhecske szerepében, de ott akart állni a színpadon. Nem járt érte ötös, nem járt érte kedvezmény semmiben, csak egyszerűen jó volt, büszkeség volt. Te miért csináltad? Azért a csokor virágért, amit minden előadás után átvettél? Nem hiszem. Inkább a nevető gyerekekért és a büszkeségtől könnyes szemű szülőkért és nagyszülőkért.
Azt a hitet, önbecsülést, magabiztosságot, amit akkor nekünk adtál, nem lehet elégszer megköszönni neked. Hányan lehettek a gyerekek közt, akiket otthon rossz, mihaszna tiniknek gondoltak a szüleik. Reményt adtál nekik is! Elhihették, hogy igenis lehetnek valakik! Hogy képesek kiállni a színpadra, játszani délelőtt az egész iskola, délután pedig a fél falu előtt. És hogy méltók lesznek a tapsra.
Maximalizmusra, tartásra, becsületre neveltél minket. Úgy érzem, nem csak a magam nevében mondhatom, hogy mindezt olyan mélyre ültetted bennünk, hogy kiirtani már nem lehet. Hálásak vagyunk érte. Örökké a szívünkben élsz!
