Útravaló. Emberi értékek. Elvetett és gondozott mag. Biztatás. Szigor. Szeretet. Mind elhangzott volt tanítványok szájából egy különleges megnyitón és tábla avatón. Az eseményt Triznyai Jenőné rajztanárnő emlékére szervezték tisztelői, hogy méltóképp idézzék fel a legendás pedagógus munkásságát és megvalósítsák utolsó álmát.
Velük és sok egykori tanítvánnyal, szülővel népesült be a gádorosi művelődési ház előcsarnoka péntek este. Generációk sora képviseltette magát, egy dolog azonban mindannyiukban közös: őrzik Éva néni emlékét.
Az általa létrehozott és óriási lelkesedéssel működtetett Művészeti Szakkör idén lett volna ötven esztendős, ő pedig nagy szeretettel tervezgette a jubileumot. A sors azonban nem engedte meg neki, hogy lássa egyik utolsó vágyát beteljesülni.
– Azt, hogy Éva néni mit álmodott meg, csak nagyjából tudtuk, de természetes volt számunkra, hogy belevágunk a szervezésbe és életre hívjuk a tárlatot. Már nem csak a rajzszakkörre, de rá is emlékezve – mondta el volt diákja, Liszkai Ágnes, aki Bogdánffy-Szőke Anettel, Kovács Emesével és Liszkai Anikóval közösen kezdett hozzá a munkához.
(Fotó: Pernyés Edit)
Eleinte lassan csordogáltak a fotók és az elmúlt évtizedek szakkörein készült alkotások, végül azonban olyan sok gyűlt össze, hogy nagy részüket csak kivetítőn tudták a közönség elé tárni. Otthonok falairól adták kölcsön gyerekek, unokák nagy becsben tartott műveit, valamikori rajztáborok, színházi előadások elevenedtek meg a fényképek, plakátok segítségével. Megannyi kedves és meghatározó emlék.
– Éva néniben olyan tanárt tisztelhetünk, aki nem csak az életre nevelt bennünket, hanem az emberi értékekre is. Szerencsés vagyok, mert tanított, sőt osztályfőnököm volt egy évig. Az ő példája is azt mutatja számomra, hogy a pedagógusi munka olyan, mint a csendes eső. Sokáig áztatja a földet, hogy aztán a benne lévő magok akár hosszú szárazság után virágozzanak újra és újra – méltatta Triznyai Jenőnét Fekete Tiborné települési képviselő.
Az Éva néni által elvetett magok tanítványok százaiban, ezreiben szöktek szárba az évek során. Igazgatója, kollégája és barátja, Kozmer Imre szerint azért, mert ő maga volt a megtestesült pedagógus.
– A szakkör ötven évéből negyvenet én is végig éltem vele, az én feladatom az volt, hogy segítsem a működést, támogassam az elképzelései megvalósításában. Számomra és azt gondolom, az itt lévők számára is Éva művésztanár volt. Ő nem csak tanította a rajzot, de tudott is rajzolni, Isten adta tehetséggel rendelkezett az akvarell festéshez. Nehéz róla úgy beszélni, hogy az utolsó évet, pont az ötvenediket nem élte meg, de azt hiszem, ha lát és hall most minket, akkor elégedett, hogy gondozzuk az ő pedagógusi, emberi hagyatékát – fogalmazott.
Ez az a hagyaték, amely a mai napig él a diákjaiban, így Bogdánffy-Szőke Anettben is.
– Az első két szó, ami eszembe jutott, mikor a megnyitóra szánt gondolataimat fogalmaztam meg, az a cinóberpiros és a párizsi kék, amiket sosem ismertem volna meg, ha nem nála tanulok. A képeket nézve az is felidéződött bennem, amikor tanár néni egy táborban odajött hozzánk és pár ecsetvonással a kezdetleges képeinkből valami fantasztikusat varázsolt, mi pedig máris igazi művésznek éreztük magunkat és büszkén vittük haza az alkotásainkat – emlékezett tanárára miután leleplezték és megkoszorúzták az emlékét őrző táblát.
A tárlat helyszínének megválasztása sem véletlen. Ugyan Éva néni élete nagy részét az iskolában töltötte, szakkörének komplexitása mégis a művelődési házban teljesedett ki, hiszen ott léptek színpadra az általa dramatizált előadásokon, több száz fős nézőközönség előtt tanítványai és szereztek soha nem múló élményeket. Hitet önmagukban.
