Liszt, kenyér, szalonna, sajtok. Kuriózumként pedig üdítő, banán és Marlboro cigaretta. Három teletömött autó érkezett 1990. január 4-én Tatrangba az evangélikus testvérgyülekezethez. Kalandos út volt, és nem veszélytelen.
Harminc évvel ezelőtt néhány bátor, veszélyt nem ismerő, annál inkább segítő szándékú orosházi fogott össze, hogy ajándékokkal és élelmiszerrel megrakott autóikkal leutazzanak 600 kilométert az erdélyi testvérgyülekezethez. Németh Béla emlékei következnek.
– 1990. január 4-én az Orosházi Evangélikus Gyülekezet testvérgyülekezetéhez mentünk Brassón túl 20 km-rel Tatrangba. Gyarmati István akkoriban evangélikus lelkészként szolgált Orosházán, az ő ötlete volt, hogy gyűjtsünk össze ajándékokat, élelmiszereket, és vigyük ki a testvérgyülekezethez. Egy nagy teherautóval jött Hegedűs Pál és Csiszár Béla, ezen felül két Barkast töltöttünk meg csomagokkal. Az egyikben a lelkész utazott az édesapjával, valamint Szemenyei Sándor és Nagy Róbert, az evangélikus iskola jelenlegi igazgatója, a másik Barkasban Dér István és személyem. Mindhárom autó dugig meg volt rakva adományokkal. Több mázsa liszttel, szalonnával és tartós élelmiszerekkel. Innen 3-4 fokból indultunk, kinn mínusz 35 fok fogadott minket, úgyhogy nem romlott volna meg semmi.
A liszt és cukor mellé banán és cigaretta is került
Németh Béla elmondta, a tatrangiaknál nagyon sok minden kuriózumnak számított, mint például a rengeteg üdítő, amit vittek. Ezek egy részét még sosem kóstolták, csak a filmeken láttak. Ezen felül vittek gyümölcsöket és Marlboro cigarettát is.
– Dér Pista és én a helyi evangélikus lelkésznél voltunk elszállásolva. Ez a lelkész korábban 17 évet töltött a Duna-deltában kényszermunkára ítélve. Ette a banánt és szívta a Marlboro cigarettát. Egy harapás a banánból, egy slukk a Marlboroból, és közben azt mondta: „Itt a Kánaán.” A helyi lelkész házaspár a négy tyúkjukból egyiket, a Kati nevűt levágta a tiszteletünkre, hogy másnapra ebédre azt főzzék meg nekünk, vendégeknek. Mi azonban inkább lelkiismeret-furdalást éreztek emiatt. Nem tudtunk jóízűen enni belőle, miközben láttuk a szegénységet, amiben éltek. Hisz ahol a tyúknak neve van, ott biztosan nagy becsben van tartva a jószág – fogalmazott.
Fegyelmi járt a veszélyes útért
Németh Béla elmondta, Gyarmati István fegyelmit is kapott az evangélikus gyülekezet akkori igazgató lelkészétől, aki nagyon veszélyesnek minősítette ezt az utat. Akkor indultak útnak az adományokkal teli autók, amikor Hódmezővásárhelyen éppen azt a Tóth Sándor teherfuvarost temették, akit Aradon a hídon lőttek le, miközben segélyt szállított.
Az orosháziak közül sokan összefogtak a gyűjtéskor.
– Frissen sült kenyeret is vittünk, az a Keresztes pék adománya volt. Ami csak a kocsiba befért. Nekik ez egy nagyon nagy ajándék volt. Adtunk sajtokat, lekvárokat, felvágottakat, szalámikat, több mázsa lisztet kaptunk a Tóth-malomból. Ők rendkívül örültek ennek. A helyi evangélikus lelkész kezdeményezésére a parókián kiraktuk az áru nagy részét, a többivel átmentünk az ortodox paphoz, és annak adtuk. Ő is nagyon örült neki. Híre ment, hogy mit hoztunk, és jöttek sorra az emberek.
Németh Béla hozzátette, a lehető legdemokratikusabban osztották szét a csomagot. Aki nem tudott akkor eljönni, vagy nem tudták még értesíteni, annak eltették, hogy neki is jusson majd belőle.
– Mi orosháziak az elsők közt voltunk, akik segélyt vittek nekik. Abban az időben nálam két Erdélyből szökött székely férfi dolgozott. Ők a feleségeiknek csomagokat állítottak össze, azt is kivittük. Felhívtam a helyi telefonon az egyikük feleségét, hogy itt vagyunk, és hogy ajándékot hoztunk. Még akkor éjszaka a jeges úton eljöttek ők is érte. Kalandos út volt ez – emlékezett vissza Németh Béla.
Nagy Róbert emlékei az útról
Nagy Róbert, az Székács evangélikus iskola jelenlegi igazgatója 18 évesen utazott ki a csapattal.
– Sok helyen láttunk kiégett, vagy még mindig füstölő épületeket, de az emberek mindenütt ujjukkal V betűt formázva üdvözöltek bennünket. Nem emlékszem, hogy féltünk volna vagy veszélyben éreztük volna magunkat, inkább kíváncsiak és érdeklődők voltunk. Hogy mekkora volt kinn a szegénység? Tatrangban, annál a családnál, ahol engem és két 18 éves társamat elszállásolták, lavórban mosakodtunk, és az udvar végébe kellett illemhelyre menni. De a házban nem fáztunk, kényelmes ágyat kaptunk, és a szegényes körülményekhez képest tisztességesen elláttak minket a házigazdáink. Ami nagyon emlékezetes és sokat elmond azokról az időkről, hogy első este vacsoránál a háziak nagyon lelkesen és felszabadultan mesélték a forradalommal kapcsolatos friss élményeiket, érzéseiket, szinte dőlt belőlük a szó és a felszabadultság érzése, és mi mindezt – természetesen az ő beleegyezésükkel – bekapcsolt diktafon mellett hallgattuk. Másnap viszont – miután aludtak rá egyet – nagyon határozottan azt kérték, töröljük le a felvételt, mert ha a Securitate megállít, és megtalálják nálunk, akkor ők nagy bajba kerülnek. A visszarendeződéstől való félelem még nagyon benne volt a levegőben – mesélte Nagy Róbert.
