Közismert orosházi emberek gyermekkorát bemutató sorozatunkban ezúttal a mindig mosolygó zenészt, Kasza Bélát kértük egy kis együtt emlékezésre.
Bárkinek említettem, hogy a következő „régi csibészünk” Kasza Béla lesz, azonnal elmosolyodott és szinte mindenki hozzátette, hogy ő most is az. Egy kedves, szeretni való csibész.
Nem igen van Orosházán olyan ember, akinek ilyen, vagy olyan alkalmakkor el ne húzta volna a nótáját az idestova hatvan esztendeje zenész, Kasza Béla. 1946-ban Orosházán látta meg a napvilágot. Szülei – háztartásbeli édesanyja és karbantartó – zenész édesapja – a Lorántffy utcán éltek. Béla, a legkisebb a négy testvér közül, öt éves volt, mikor a család Gyopárosra, a Lomb utcába költözött. Beszélgető partnerünk emlékei is már ide kötődnek.
– 1952 telén költöztünk Gyopárosra. Innen jártam gyalog a rákóczitelepi iskolába. Télen nyáron, hóban, sárban, négy kilométer oda, ugyanannyi vissza. A kisvasút járt, de nem futotta jegyre, így maradt az „apostolok lova”. Volt, hogy felkapaszkodtam a vonatra, de talán száz métert se mentünk, jött a kalauz. Leugrottam, aztán Szentetornyán a csontkovács rakta helyre a kificamodott bokámat. Olyan is előfordult, hogy cseresznye érés idején, iskolába menet felmásztam az út menti fára és jól becseresznyéztem. Persze elkéstem az iskolából. A tanárnő kérdésére elmondtam, mi történt, kaptam is érte néhány pofont. Otthon nem mertem elpanaszolni, mert anyámtól kaptam volna a többit. Ilyen dolgok előfordultak. Ennek ellenére nem lehetne azt mondani, hogy rossz gyerek lettem volna. Inkább eleven, és mint minden gyerek, meggondolatlan – kezdi a múltidézést Kasza Béla.
Amikor nem volt iskola, összejöttek Gyopároson a környék gyerekei és a kiserdőben folyt a bújócska napestig. Ha édesanyja nem engedte ki játszani, akkor angolosan távozott.
A „szolgálati” pálca
– Ilyen esetekre oda volt készítve a ház sarkához egy pálca, amivel anyám a meglépésemet díjazta. Sokszor dolgozott az a pálca, de megérte. Telente vagy korcsolyáztunk, hokiztunk a tavon, vagy befogtuk a bátyám német juhász kutyáját a szánkó elé. Bottal tartottuk az orra elé a kolbászt, az meg szépen húzta a szánkót. Egyszer volt csak baj, mikor meglátott egy másik kutyát és akkor nem lehetett irányítani Arra ment amerre akart és a két kutya összeverekedett. Alig bírtuk szétszedni őket. Ezért is kikaptunk. Aztán a piacra igyekvő lovas szánok mögé kötöttük a szánkót, úgy húzattuk magunkat. Gyopáros – a tó, a kiserdő – végtelen sok lehetőséget kínált a játékra. Nyáron nem bíbelődtünk a strandbelépő váltással, nemes egyszerűséggel beúsztunk a tó túloldaláról a strandra. Nem voltunk jómódúak, de jó gyerekkorom volt – idézi az emlékeket.
A meghatározó a zene
Zenész édesapjától már nyolc évesen megkapta első hegedűjét. Apja zenész társa, Hegedűs János tanította. Később, mikor tizennégy évesen bekerült a Tűzoltó zenekarba, ott kezdett trombitálni. A zeneiskolába is beiratkozott, de ekkor már meg volt előzve a tanulással.
– Az igazgató javaslatára két osztályt végeztem el egy év alatt. Tandíjat nem kellett fizetnem, csak az volt a feltétel, hogy trombitálnom kellett az iskola szimfonikus zenekarában. Az elején nehezen ment. Olyan darabokat játszottak, amiben csak itt-ott kellet egy-két hangot fújni. Sose találtam el, hogy mikor került rám a sor. Később aztán belejöttem ebbe is. Ekkor már a suli zenekar és a Tűzoltó zenekar mellett játszottam abban az együttesben is, ahol apám is muzsikált. Lakodalmakat, bálokat muzsikáltunk, sokszor a legendás orosházi 48-as körben. A zene lett végül ami meghatározta az életemet, de így volt jó – mondja Kasza Béla.
Az egykori régi csibész most újra fellépésre készül. Legkisebb unokájával gyakorol, hogy a zeneiskolai családi napon együtt játszanak egy többszólamú klasszikust.
