Több mint hatvan év megállás nélkül. Mindig a másik oldalon lenni, dolgozni, míg a többiek isznak, táncolnak, mulatnak. Kasza Béla azt mondja, ha újrakezdhetné, akkor sem csinálná másképp, hisz neki az élete mindig is a zenélés volt. Őt nem az töltötte fel, ha szórakozhatott, hanem az, ha szórakoztathatott. Most, 63 év szolgálat után úgy döntött, letészi a lantot, azaz a hegedűt és a trombitát. Így most már neki is lesz ideje megtáncoltatni a feleségét, Nórikát, aki mindvégig hű és megértő társként állt mellette hosszú pályafutása során.
Mi lehetne szebb befejezés, mint elhúzni az utolsó nótát a felesége által vezetett rákóczitelepi nyugdíjas egyesület egyik rendezvényén. Azon asszonyok és férfiak társaságában búcsúzni el a szeretett daloktól, akik vele együtt váltak felnőtté, és akikkel együtt öregedett meg. Fizikailag bírná még Béla bácsi, a fejében is élénken él mind az ezer nóta, de tudni kell kiszállni, pontosabban mondva, jókor kiszállni. Ahogyan mondani szokás, a csúcson abbahagyni. Hiányozni fog majd neki, ebben biztos, de a zenekari emlékeket nem kell, sőt nem is lehet kitörölni. Közel a nyolcvanhoz viszont jól esik majd hétvégente munka helyett elhelyezkedni a kényelmes fotelben, és keresztrejtvényt fejteni.
– Rengeteg lakodalmunk volt, és persze sokat játszottunk a helyi és környékbeli klubokban is – mesélte. – Fiatalok voltunk, bírtuk a tempót, nem jelentett gondot, ha szombat déltől másnap reggelig zenéltünk egy lagziban, utána vasárnap estétől hajnal 4-ig a 48-as klubban, 6-ra meg már mentem dolgozni. Jól jött az a kis plusz pénz, hisz akkor kezdtük az életet, mindenki szeretett volna előrébb jutni. Úgy gyarapodni, hogy közben azt csinálhatod, amit szeretsz, nagy áldás. Ehhez kellett egy megértő feleség, aki elfogadta, hogy szinte minden hétvégén odavagyok. Sok áldozatot követelt ez a szakma, visszagondolva, talán a legnagyobb az volt, hogy egyik lányom ballagásán sem tudtam ott lenni. Sem az általánoson, sem a középiskolain. De megértették, és ebből nálunk sosem volt vita.
Kasza Béla már nyolcévesen hegedült. Édesapja is zenész volt, látható, nem esett messze az alma a fájától. Trombitálni a Tűzoltó zenekarban kezdett, később megtanult dobolni is. A szükség úgy hozta, hogy a zenekar ütős híján volt, így neki jutott a feladat, de ezt is élvezte, hisz mindene volt a közös muzsikálás. A Kasza Béla és zenekara nevet viselő formáció 1960-ban alapult meg, akkor még hét fő, köztük több fúvós is játszott benne. A hatvan év alatt számos tagcserén ment át az együttes, jó pár éve már csak ketten, Nagy Mihállyal húzzák a talpalávalót. Béla bácsi ma már kizárólag trombitán játszik, de a mai napig szívesen veszi elő vonós hangszerét is. Hegedűje nem mindennapi, ahogyan annak története sem.
– A lányom munkahelyén a portás mondta, hogy van a padlásán egy hegedű, menjek, nézzem meg, ha érdekel. Mikor megláttam, tiszta galambürülék volt és szét volt száradva. Nem tett túl jó benyomást, de mikor belekukucskáltam, megpillantottam a címkéjét, amin a Stradivari felirat szerepelt. A nyomdai papíron még épen olvasható volt a 17-es szám, utána tollal írva a 47. 1747-ben készült ez a hangszer. A rákóczitelepi hangszerjavító, Hegedűs Jani bácsi hozta nekem helyre. Megszolgálta az árát.
A zenekar eleinte főleg magyar nótát, cigányzenét, keringőt, csárdást játszott, aztán alakult át tánczenekarrá. Magyarország minden zegét-zugát bejárták, de voltak Aradon és Bécsben is.
– Az 1991-es év fontos volt az életünkben, ekkor értünk el szép helyezést egy nívós, zenekarok számára rendezett versenyen, és ekkor adtuk ki az első és egyetlen kazettánkat is. Szegeden vettük fel az egyik stúdióban, és úgy tűnt, megérte, hisz szép számmal fogyott belőle. A bécsi utunkat is ennek köszönhettük – folytatta.
Kasza Béla elmesélte, Pusztaföldváron történt, hogy a lakodalmazás részeként az utcán muzsikáltak. Egyszer csak megállt mellettük egy autó, majd a benne ülő felmutatta a kazettájukat, mondván, nagy rajongójuk, és meghívtak őket Katalin bálozni Bécsbe. A bál olyannyira jól sikerült, hogy aztán a szilvesztert is ott töltötték.
– Számomra a zenélés megunhatatlan, hisz a közönség mindig más. Figyelni a reakciókat, felmérni az igényeket, mindig kihívást jelent, hisz nekünk az a célunk, hogy az emberek jól érezzék magukat és táncoljanak kifulladásig. Általában, mikor lakodalmaztunk, négy óráig voltunk megfizetve. Volt, hogy hiába adtunk bele mindent, kettőkor vége lett a bulinak. Jött a gazda, hogy nagyon elégedett, nagyon köszöni a munkánkat, de mi nem voltunk elégedettek magunkkal. Számunkra az az igazi siker, ha nem akarnak hazaengedni – mesélte.
Az elmúlt években leginkább nyugdíjas rendezvényekre hívták őket, tudják, a fiatalabbak manapság szívesebben fogadnak DJ-t. Az élet rendje a változás, mint sok minden más, ez is átalakult az évtizedek során. Csak az ő generációjuk mulatós kedve nem csappan soha.
– Fergeteges hangulatot csináltak a hétvégi rendezvényünkön – mesélte felesége, Kasza Béláné Nórika. – A mi időseink szeretik a pörgős dalokat, most is azokat kérték, még a 92 éves mamikánk is mulatott. Nem egyszer fordult már elő, hogy amikor megszólalt egy jó nóta, ottfelejtették a járókát vagy a görbebotot az asztalnál. Ilyen ez a korosztály, a szívünkhöz nőttek ezek a dallamok, és ha meghalljuk őket, nem tudjuk visszafogni magunkat. Nagyon furcsa lesz, ha Béla nem zenél már. El sem tudom képzelni, hogy otthon legyen a hétvégén, hisz az elmúlt 63 évben alig volt erre példa. Azért remélem, a nyugdíjas klubunk Katalin báljára be tudom majd fűzni. Örülnék, ha azon még ők játszanának.
A zene szeretete és a muzsikálás nem tűnik el a Kasza család életéből. A fiúunoka is trombitált egykoron, volt, hogy együtt zenéltek a papával a fúvósoknál, még K. Tóth László idején. Ez már a múlt, viszont a lányunoka jelenleg is hegedül, a zeneiskola növendékeként gyarapítja tudását. A számlistát azért Béla bácsi is kibővítette egy dallal, az Az a szép, akinek a szeme kék is szerepel már Réka repertoárjában. A kislány büszkén veszi majd át a szeretett nagyapától a Stradivarit.
Fotó: OrosCafé
