Újfehértón született, majd tízéves koráig Nyírmártonfalván élt és nevelkedett. Gyermekkora meghatározó volt számára, az édesapjától kapott bölcseletek máig elkísérik. Kitartó és megbízható gyerek volt, de egy kis csibészség is belefért a mindennapokba.
Generációk tanultak ének-zenét kezei alatt. Mosolygó Miklós mára egy ikonná vált Orosházán. Közel negyed évszázada áll a Madrigál Kórus élén. Az ének és a zene egész életében végig kísérte, érdekes módon mégis a kohászatot szemelte ki, mint hivatást. Gyermekként nem kellett a szomszédba menni egy kis csintalanságért. Három testvére van, ebből kettő fiú. A gyermekkor legizgalmasabb eseményeit Nyírmártonfalvához köthetőek, ahogy fogalmaz, ott történtek az igazi csibészségek.
– Nyírmártonfalván ismertem meg a világot, ott éltem mezítlábasan. Azért mondom, hogy mezítlábasan, mert homokos vidék és az volt a legjobb. Rengeteg történet színhelye a Debrecen melletti kis község. Már az az emlék is erősen él bennem, mikor nagyapámhoz utaztunk Miskolc mellé, ahol ő lelkész volt. Legnagyobb élmény az volt, mikor a két öcsémmel mentünk a Tisza-hídon át vonattal és bámultuk a Tokaji-hegyet. Ez olyannyira megmaradt bennünk, hogy hazamenve homokból építettünk hegyet, „fákat” tűzdeltünk rá és számunkra ez volt a Tokaji-hegy. A rengeteg játék sokszor szült rosszaságokat. A faluban templomot építettek, és ehhez kellett víz is, ezért kutat ástak. Láttuk mi a dombról, hogy hogyan is csinálják a kutat, így mi is kitaláltuk, hogy ásunk egyet. Tégla volt bőven az építkezésen, így az alapanyag adott volt. Nem is kell mondanom, hogy nem jártunk sikerrel – emlékezett vissza nevetve gyermekkori élményeire Mosolygó Miklós, majd folytatta.
– Szüleim disznókat neveltek. Egyszer azonban – mondhatjuk – melegedtünk a disznó tetején. Meggyújtottuk. Majdnem tűzoltóságot kellett hívni, de még időben észrevették – mesélte.
Megbízható és kitartó gyerek volt, ez közel a hetvenhez sem változott. Ha belekezdett valamibe, azt becsülettel végig csinálta.
– Kilencévesen elkezdtem kántorkodni. Saját, jól felfogott érdekemben, mivel adtak érte valamit. Na nem pénzt, hanem a hívektől kaptam mindig ezt-azt. Nagyon kedvesek voltak, még ruhát is kaptam. Mikor egy év múlva meguntam és nem akartam csinálni, akkor azt mondta apám: Fiam, amihez hozzákezdünk, az akár jó, akár nem, be kell fejezni. Ez 18 éves koromig tartott, amíg ott voltam a családi házban. Ilyen értelem voltam megbízható, de egyszerre nagyon rossz, mert mindig a saját fejem után mentem – mesélte.
Édesapja görögkatolikus pap volt, ezért erős keresztény neveltetést kapott. A megszelídítésre volt is egy eszköz, a mogyorófapálca.
– Ezt a mogyorófapálcát nekünk kellett levágni. Ha rosszak voltunk, akkor a lábszárunkat meghúzogatta vele édesapám. Egyszer azonban bemásztam az ágy alá és azt mondtam, én addig ki nem jövök, míg meg nem ígéri, hogy többet nem bánt. Azt mondta nem fog, én hittem neki. Nem is bántott. Jött az ebéd, rossz voltam, édesapám csak annyit szólt: Éva – mert anyukámat így hívják – Miklós máma koplal. Ez lett a büntetés. Rossz gyerek voltam, mert mindig mást akartam csinálni, mint amit mondtak – mesélte nevetve.
Már négyévesen tisztán énekelt, hétévesen pedig a közeli Debrecenbe járt zongorázni. Ezért minden vasárnap három kilométert gyalogolt a vasútállomásig, hogy átutazzon a „kálvinista Rómába”.
– Édesapám azt mondta, ez a fiú zenész lesz. De érdekes módom sosem küldött el zenei szakközépiskolába. Olyan volt a politikai légkör, hogy félt, hogy én elkallódom. Tudta, hogy elvihetnek rossz útra is. Ezért inkább otthon tartott a lakásnál, hogy ott érettségizzem le ahol ő van – emlékezett vissza.
Hihetetlen módon nem a zenei pályán tette meg első lépéseit, hanem a kohászat felé vette útját. Azonban a kohászati tanulmányai hamar félbeszakadtak.
– Én az akartam lenni. Nagyon szerettem a matematikát és a fizikát, ahogy a kémiát is. Ezek kedvenc tárgyaim voltak. Miskolcra mentem egyetemre, azonban a tanulmányaim nem tartottak sokáig. Bele szóltam a politikába és kimentünk a társasággal az Avasra. Kicsit tiltakoztunk. Aztán ki is rúgtak az egyetemről két lábbal. Azt mondták: ilyen ember nem fogja a kohásztársadalmat okítani – emlékezett vissza.
A kohászatba vetett remények gyorsan elillantak, végül az örök szerelem a zene vezette útján, így lett ének-zene pedagógus. Orosházára 1978-ban költözött, ide nősült. Szeret itt élni, számára Orosháza az otthon. Az elmúlt negyvenegy év alatt szerves része lett a város életének, egykori tanítványai mindig köszöntik az utcán. Szeretettel emlékszik vissza gyermekkorára és büszke neveltetésére, hiszen útravalóul emberséget kapott szüleitől.
