Kardoskúton nevelkedett, azóta is erős vonzalmat érez a természet iránt. Tűzoltó volt, de nem annak készült. Az emberek iránt érzett empátia és elfogadás már gyermekként is jelen volt az életében. A múltról és a gondtalan gyermekkorról Csongrádi Pállal beszélgettünk.
Orosházán született, de egy Kardoskúthoz közeli tanyán nevelkedett testvérével Csongrádi Pál. A valaha biztonságot jelentő tanyaépület ma már nem létezik, de az emlékek, melyek oda kötik az egykori tűzoltó alezredest, a rotaristát, mai napig tisztán élnek emlékezetében.
Zavaros időszakban született – fogalmazott. A forradalom után, 1957-ben látta meg a napvilágot.
– Az akkori társadalmi-politikai viszonyok és a gazdasági helyzet nem éppen könnyítették meg egy szülőpár életét. Éppen vízöntő lettem, ezt azért kivártam. Na nem mintha ezekben az ezoterikus dolgokban hinnék, de azt viszont szeretném hinni, hogy mindaz a jó, amit a vízöntőkről olvasni lehet, talán igazak rám is. A család kisebbik gyermeke voltam, ezért bár kijárt nekem az „eltűrés” szüleim részéről, nekem is mindenkihez alkalmazkodnom kellett – emlékezett vissza.
A család otthona a falu határában, a mai IKR területén volt. Ez sok nehézséget okozott, főleg iskolásként, mikor napi szinten – sokszor hóban, sárban – kénytelen volt nagyobb távokat megtenni. A falutól távol eső tanya egy más világot jelentett Csongrádi Pálnak. A természet közelsége egyfajta imádatot váltott ki benne. Mai napig erős vonzalmat érez a növények, a víz, az élővilág és a szabad tér iránt.
Az elsők között léphette át a kardoskúti óvoda küszöbét. Jókor volt jó helyen, szokták mondani, hiszen akkor nyitotta meg kapuit az intézmény. Az általános iskolai éveket is „szülőfalujában” töltötte. Nosztalgiával gondol vissza életének azon időszakára.
A család tanyáján a TSZ kocsisai, valamint két ló is szállást nyertek. A gyermek Csongrádi Pál, sokat tanult tőlük. Belelátott a lovak ellátásának folyamataiba, megismerkedett a szakmával. Mivel a kocsisoknak is voltak gyermekei, így nőtt a játszópajtások száma, egyből összeállt a focicsapat.
Szeretettel gondol vissza az egykori telekre, amikor a lehullt nagy mennyiségű hó kiváló eszközként szolgált a játékhoz.
– Sosem szerettem a nyári nagy meleget, inkább hűvös és a hideg az én terepem, ezért is szeretem mai napig a telet. Bár gyermekkoromban teljesen más telek voltak, akkoriban természetes volt, hogy hatalmas hó esett. Ezt ki is használtuk. Egy alföldi gyerek gyorsan kiélte kreativitását és megalkotta azt, ami nem adatott meg neki – a havat összehordva várat, dombot építettünk. Arról szánkáztunk le. A tanyasi tél világa mély nyomokat hagyott bennem – mondta.
Hozzátette, jó szívvel emlékszik vissza az akkori, valós emberi kapcsolatokra. Tanyasiként nem nyílt lehetőség egy-egy közvetlen, jó szomszédi viszony kialakítására, de a távolságok nem jelentettek leküzdhetetlen kihívást.
– Akkoriban kilométereket gyalogoltunk szüleinkkel egy jó kártyázás, vagy egy néveste kedvéért a hóban, fagyban János, vagy akár Pál napján is. A lakásba esetenként 20-30 embert, de még zenészt is beengedtünk ilyen alkalmakkor. Nem volt meg az a feszültség, mint manapság, hogy a rokonokat is fenntartásokkal fogadják a családok. Sokkal többet áldozott az ember azért, hogy a kapcsolatok ne vesszenek el, sem barátok, sem ismerősök, de főleg a családtagok között – emlékezett vissza.
Nem volt igazi, vásott gyermek – vallja. Legfiatalabbként inkább csak a megfigyelő szerepe jutott számára, ezért az igazi rosszaságokból kimaradt.
– Nem voltam ez a verekedős típus. Már óvodában is a visszafogottabb játékokat kedveltem, az agresszivitásban sosem voltam partner. Ez a lelkület el is kísért az életemben. Filantrópnak, humanistának tartom magam, aki érzékeny a mások problémájára, akarva akaratlanul is segítséget nyújtva. Szerintem ez nagyon fontos kérdés a mai világban. Úgy vélem, hogy mások irányába sokkal elfogadóbbnak és megértőbbnek kellene lennünk. Persze nincs olyan gyermek, aki ne követne el csínytevéseket. Mi is lefociztuk a falról a meszet, vagy a fölfűzött paprikát. A televízió megjelenésével nekünk is jöttek az ötletek. Megtanultuk, hogyan kell íjakat készíteni, kést dobálni. Ezeket persze kipróbáltuk és nem mindig a megfelelő helyen, így a szobaajtó is remek célpontnak tűnt a késdobolásában – emlékezett vissza Csongrádi Pál.
A szerfás góré alatt gyújtott tűz – mely rosszaságnak persze a szomszéd gyerek volt az ihletője – sem adta meg a jelet, hogy a tűzoltói pályát válassza. Humán beállítottságúként iskolai adottságok miatt előbb reál irányba indult, azonban úgy gondolja ezzel is sokoldalúbb, teljesebb emberré tudott válni. Gépgyártás technológus mérnök lett, majd a katonaság után választotta a tűzoltói hivatást.
Az otthonról, a vidékről hozott értékekre, valamint neveltetésére büszke. Hálával gondol vissza gyermekkorára. Arra, hogy megtanulta az élet igaz értékeit, és mindezt tovább adhatta útravalónak.
