Az idén 82 esztendős író, költő és helytörténész több mint húsz kötete került már a könyvesboltok polcaira. Azonban a kivételes elmével megáldott Verasztó Antalról senki sem gondolná, hogy gyermekként a poklok poklát járta meg, mikor kiderült, neki is iskolába kell járni. Ifjúságról, boldogságról és a régmúltról beszélgettünk.
A II. Világháború előtt, 1936-ban látta meg a napvilágot Orosházán. Ahogy fogalmaz, születése még az újságokba is bekerült, hiszen annak a bizonyos napnak az éjjelén hatalmas vihar tombolt, amelyet özönvíz-szerű eső követett.
– Történt mindez itt Orosházán,1936-ban a Péter-Pál előtti napon. A Zombai utcai ház, amiben születtem már nem kereshető. Később ez az utca lett gyerekkorom fő színtere a dús füvű árokpartokat is beleértve. Ebből az utcából is akartam világgá menni. Négy éves lehettem, amikor először éreztem úgy, hogy az udvarunk kerítésén kívül történnek az igazán érdekes dolgok, amelyek természetesen semmit sem érnek, ha én nem lehetek ott a dolgok sűrűjében – emlékezett vissza az író.
A tudni akarás és a világ ismerete iránti vágy már gyermekkorában erős volt. Egy ember volt csak, akit beavatott tervébe, hogy egyedül fedezi fel a Zombai utcán túl elterülő végeláthatatlan világot, az nem volt más, mint szeretett nagymamája, aki partnernek bizonyult a gyermeki kíváncsiság kioltásában.
– Nagyanyám – akinek a felügyeletére volt bízva – tudta mi a dolga, kis batyu elemózsiát készített számomra, s odaakasztotta az utcaajtó belső kilincsére. Ezzel aztán készen is lettünk volna. Mégis miért nem mentem világgá? Világgá menésemmel mindjárt az elején akadt egy kis bökkenő. Nagyanyám, aki az efféle menésben nem volt járatos, tőlem kérdezte, hogy merre is kell a világ vége felé nekiindulni – mondta mosolyogva, majd folytatta.
– Gondoltam mivel már úgy is a titkom tudója, elárulom neki az útvonalat, ha egyszer utánam akarna jönni, hát tudja. De bizony a jobbra, balra fordulások magyarázása közben leadott karjelzéseim nem mindig a mondott irányba mutattak. Nagyanyám emiatt halasztást indítványozott meg gyakorlást. Ettől kissé elbizonytalanodtam. Aztán meg mire a helyes irányok közt kiigazodtam, elment a kedvem a világgá menéstől. Már csak egyszerű varázsló szerettem volna lenni, leginkább olyan, aki a köveknek vissza tudja adni a beszéd ajándékát – tette hozzá nevetve.
Elmondása szerint nehezen tudná elfogultság nélkül megállapítani, hogy jó vagy rossz gyerek volt-e. Nagyapja szerint jó gyerek, meg szép öregasszony nincs, ezért nem is kérdőjelezte meg szavait, ahogy fogalmazott: Én miért lettem volna kivétel?
A ház körüli gyermekmunkákba észrevétlenül nőtt bele nővérével, ezek a mindennapok részévé váltak. Nosztalgiával gondol vissza édesanyjára, aki otthon, a család kemencéjében sütötte a kenyeret. Hozzátette, számára még megadatott a kis cipó és a cipómosdatás élménye.
A szerető otthon melege azonban hamar szertefoszlott, mikor a pár éves Antalt beíratták az első elemibe.
– Játszókoromat megrontó első sorscsapás az volt, amikor kiderült, hogy szüleim, akik szeretettel vettek körül, mégis beírattak az első elemibe. Teljesen érthetetlen volt számomra, hogy egyáltalán miért kell nekem iskolába járni. Így aztán az Evangélikus Elemi Népiskolában – ameddig létezett ilyen – tanultam a betűvetést. Első tanítóm Tóth László volt, aki a Hajnal utcai iskolában ismertetett meg bennünket a betűk és számok világával. Az írás, olvasást végül annyira megszerettem, hogy az első iskolafüzet nem szeretemségét is feledve idővel idült betűéhségem támadt – révedt vissza.
Mint minden kisgyerek, így Verasztó Antal is szívesen asszisztált csínytevésekhez. Nevetve emlékszik vissza a régmúlt rosszaságaira: a házak csengőjének meghúzása, a kilincsek belső oldalának bekenése kocsikenőccsel, a gyermeki füllentések, ha nem is voltak mindennaposak, azért gyakorta előfordultak.
A II. Világháború orosházi eseményeire tisztán emlékszik. A család udvarán hadi konyha működött. A reggeli menázsiosztáskor már ébren volt, beállt a katonák közé a sorba, hiszen ilyenkor számára is jutott egy szelet fekete komiszkenyér.
– Nyolc éves voltam, amikor elérkezett 1944. Felettünk húztak el a bombázó repülők, mindenki készített valamilyen óvóhelyet, amit mi bunkernek neveztünk. A mienket apám a kertünkbe ásta, amilyen mélyre a talajvíz engedte. szárkévék kerültek fölé szárkúp álcázásnak. Iskolaszünet is volt, de ekkor már nem örültem neki – emlékezett vissza a tragikus időszakra.
Később, amikor már írni is tudott, erről az időszakról az alábbiakat vetette papírra: Egy pillangóbánatú vézna kisgyerek játékaitól megszökött… .
A könyvmolyból először vasesztergályos lett aztán jöttek más iskolák, meg az élet iskolája, ahol nincs ismétlés. Az emlékleltár persze nem teljes, a gyermekfülnek félelmetesnek hangzó ágyúdörgést és a bombázást nehéz szavakba foglalnia. Különösen így, hogy az egyszervolt kisfiút lassan körülöleli az idő.
