Orosházi versenyzők is érdekeltek voltak a kardoskúti nyugdíjas vers- és prózaíró pályázat ünnepélyes eredményhirdetésén. Sonkolyos Márta a prózai-, Z. Konkoly Júlia pedig a vers kategóriában érdemelte ki művével a harmadik helyezést. Az alábbiakban közöljük Sonkolyos Márta A babakocsi című novelláját, amivel elérte a kiemelkedő eredményt.
A babakocsi
Talán öt éves lehettem. Szóra hajló, jó gyerek. Nem voltak különös kívánságaim, amivel a szüleimet ostromoljam, kivéve egyet… egy babakocsi. Olyan, aminek felhúzható teteje van, az oldalán egy pici ablak – amin a baba kilát – és gyönyörű fényes fogantyúja.
Írni nem tudtam még, de lerajzoltam a Jézuskának, hogy hozzon nekem Karácsonyra.
De vagy nem kapta meg a levelem, vagy nem tudta kinézni az ákom-bákom rajzból, hogy ugyan mi lehet ennek a gyereknek a vágya, mert karácsony este, hiába kerestem a fa alatt, ott bizony nem találtam.
Most már tudom, hogy biztosan drága lehetett, mert a Szüleim mindig azt mondták, hogy azért nem lehet megvenni, mert pénz szagú. Én meg el nem tudtam képzelni, hogy ezt honnan tudhatják, hiszen nem szagolták sosem.
Persze, volt babakocsi otthon, egy gömbvasból hajlított, még Édesanyám gyerekkorából.
Az itt-ott rajta maradt festék szerint, talán rózsaszín lehetett hajdanán. De nem volt kereke. Próbálkoztam, hogy a kamrában talált üres konzervdobozzal helyettesítsem, de nem lehetett tolni, mert a doboz az első mozdulatra önálló életre kelt.
A másik, az a kicsi kerekű, farostlemez oldalú, hosszú nyelű, amit minden vásáron, rózsaszínre, vagy kékre festve árultak. Ennek meg az hiányzott, amivel, tolni lehet.
Emlékszem, egyszer Édesanyám átengedett játszani a szomszédba. Mindenképpen vinni szerettem volna magammal ezt a kis kerekűt és a babát. Két lehetőségem volt. Vagy felveszem és viszem a hónom alatt – de akkor, minek a kocsi?
A másik, hogy guggolva megyek, és úgy tolom, mivel hiányzott a nyele. Ez utóbbi igen fárasztó megoldásnak bizonyult az első méter után, így feladtam és tovább kellett gondolkodnom.
Aztán megszületett a zseniális megoldás. Találtam egy vékony gyújtóst, amit a kis kocsi egyik oldalára rászegeltem.
Így felnőttként rejtély számomra, hogy miként tudtam a gyújtóst a kemény farostlemezhez hozzá szegelni…nem több mint öt évesen…de mindenesetre működött a dolog.
Ha a gyújtós végét megfogtam, annak segítségével tolni tudtam a babakocsit. Igaz kicsit így is meg kellett hajolnom, de boldog voltam, hogy mégiscsak gurul és még guggolnom sem kell.
A barátnőmmel az udvaron játszottunk.
Az Édesapja asztalos volt. Meleg lelkű jó ember. Odajött hozzánk, egy kis ideig nézett bennünket,… aztán csendesen elkérte a kis kocsimat.
El nem tudtam képzelni, ugyan mit akar vele. Aztán kis idő után visszahozta és én kikerekedett szemmel néztem hol Rá, hol a játékomra.
Legyalult lécekből nyelet szegelt az oldalára, és egy söprűnyél darabbal összefogta. Ez volt fogantyúja. Eltűnt a gyújtós és én olyan hálás voltam, hogy alig tudtam megszólalni. Suttogva köszöntem meg Neki.
De, a babakocsi utáni sóvárgásomat, még ez a felújított sem tudta elnyomni.
Amikor a városban jártunk és az utunk a játékbolt előtt vitt, mindig megálltunk a kirakat előtt.
Ott virított a többi játék között álmaim netovábbja, a gyönyörű, hófehér babakocsi, oldalán a kicsi ablakkal.
Vágyakozva néztem, az arcomat az üveghez szorítva, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Elképzeltem, hogyha kinyújtanám a kezemet, meg is tudnám fogni.
Egyszer Édesanyámmal valamiért bementünk a játékboltba. Akkoriban még a pultos, kiszolgálós rendszer működött. Álltunk, a sorunkra várva és tőlem két méterre ott álltak sorban a szebbnél-szebb babakocsik.
Néztem őket, és tőlem teljesen szokatlan módon elengedtem Édesanyám kezét. Tettem egy lépést, aztán még egyet… és egyszer csak ott álltam előttük.
Mi lenne, ha megsimítanám?… Csak egy pillanatra…. Csak hogy egy kicsit érezzem, milyen lehet fogni.
Emlékszem tisztán arra a pillanatra. Az izgalomtól hallottam saját szívverésemet és éreztem a tenyeremben a fogantyú hűs érintését.
Eltűnt a játékbolt, eltűnt minden… csak mi ketten voltunk én és a babakocsi.
És akkor egy erélyes hang szétzúzta ezt a csodát.
„Kislány! Gyere onnan! Nem szabad fogdosni az árut!”
Ijedtemben egy ugrással Édesanyám mellett voltam. Vadul kalapáló szívvel, kövér könnycseppekkel a szememben vártam, mi következik.
És akkor Édesanyám a kezemet fogva sarkon fordult és sietve kivezetett. Azt hiszem megérezte, hogy itt most egy álom összetört.
Szótlanul igyekeztünk haza felé.
Többet nem kértem a Jézuskát hogy hozzon nekem babakocsit. Ha a városban jártunk, és a játékbolt előtt mentünk el, mindig felgyorsítottam a lépteimet és még a fejemet is elfordítottam, nem akartam látni azt, ami sosem lehet az enyém.
Aztán az élet kárpótolt. Megkaptam a babakocsit…húsz év múlva. És a játék baba helyett, egy igazi gyönyörűség lett a lakója.
Krisztike a kislányunk.
