A Békéscsabai Járási Hivatalnál dolgozó főosztályvezető-helyettes, az Orosházi Íjász Egyesület elnöke, civilszervezetek tagja, alkalmanként rendezvények műsorvezetője, de gépjárművezető oktató korából is sokan ismerik Orosházán következő „Régi csibészünket”, Benkő Mihályt (Benkőmisit).
Orosházán született, 1968 januárjában. Szüleivel a Monori tanyákon élt, ott nőtt fel. Édesapja, és később édesanyja is az akkori Dózsa Tsz-ben dolgoztak. Állatokat gondoztak és az otthoni gazdaságot vezették. A tanyasi élet egy gyerek számára – néhány hátránya mellett – a végtelen lehetőségek, a szabadság terepe.
– Egy komoly méretű gazdaság volt a mienk, ahol két-, velem együtt három generáció élt. Nagyszüleimmel együtt laktunk. Maga a tanya hét épületből álló kisebb majorság volt, udvarral együtt mintegy egy holdnyi területen. Villanyunk nem volt, tévénk sem. Ha ritkán mégis tévét néztünk, azt az egész család együtt, nagyanyámék lakrészében tehette, akkumulátoros készüléken. A mai gyerekekkel ellentétben nekünk az volt a természetes, ha kinn voltunk a szabadban. A szobai tartózkodás vagy büntetést jelentett, vagy azt, hogy este van. Így volt ez azon a nevezetes decemberi napon is, amely az első meghatározó emlékem – kezdi a mesélést Benkő Misi.
Elveszett a gyerek!
A határban számtalan lehetőség kínálkozik a játékra, nincs néhány négyzetméterre korlátozva a világ, amelyet, minden gyerek felfedezni, megismerni vágyik. Az első emlékezetes élményben – melynek során az akkor alig négyéves Misi elveszett – is nagy szerepe volt a szinte végtelen térnek.
– Egy ködös téli napon, mikor harminc méterre se nagyon lehetett ellátni, kinn játszottam a háztól távolabb. Velem volt a három kutya, azonban őket később behívták, így egyedül maradtam. Ez úgy nyolc óra körül lehetett. Gondoltam én is bemegyek és el is indultam abba az irányba, amerre a tanyát sejtettem. A sűrű ködben elmentem két épület közt és nem láttam meg őket. Engem sem vett észre senki. Mentem a ködben, a hóban, míg sok-sok idő múltán – dél tájt – Csorvás alatt, a kettős kanyarnál lévő egyik tanyán kötöttem ki. Az ottani gazda befogott a szekérbe és visszavitt Monorra. Addigra már az összes felnőtt engem keresett. Csatárláncba álltak és mentek a földeken. A monori boltban aztán a beazonosított a boltos és szóltak a szüleimnek, hogy megtaláltak. Szóval elég idejében kezdtem a túrázást, hisz a történtek után egy hónappal lettem csak négy éves – mondja fejcsóválva Misi.
Gyerekcsapat a környező tanyákból
A környező tanyák felnőttjei sokszor összejártak. Vagy valami névnap alkalmából, vagy csak úgy. Télen többet, nyáron kevesebbet, és míg a nagyok kártyáztak, vagy beszélgettek, addig a gyerekek nagyokat játszottak. Nyaranta nap mint nap összeverődött a gyerekcsapat és naphosszat együtt játszottak, csatangoltak, „vadásztak” a határban és a közeli kiserdőben.
– Alig vártuk, hogy a búzát learassák. A kis bálákból néhány léc segítségével 2-3 személyes kunyhókat építettünk, aztán kinn aludtunk a szalmakunyhóban.Óriási élmény volt. Ősszel a kukorica betakarítása után a szárkúpokból lett indián wigwam. Jártuk a kiserdőt. Kifigyeltük a madarakat, baglyot, szarkafészket. Elkészítettük az első kezdetleges íjakat is. Az íjászattal történt „fertőzésem” innen eredhet. Sok komolyabb rosszaságot nem csináltunk, de azért nagyanyámék ágya alatt sokszor nem volt por, mert oda menekültem szüleim elől – meséli.
Másfél kilométer a buszig
Főhősünk nem járt óvodába, első közösségbe kerülése az iskolakezdésre datálódik. Az akkori József Attila Általános Iskolába járt. Iskolabusz jött minden reggel és azzal jártak be Orosházára.
– Akkoriban sok gyerek volt Monoron, tizenöten, húszan is felszálltak reggelente az iskolabuszra. Addig persze másfél kilométert kellett gyalogolni hóban, sárban. Nem egyszer volt, hogy apám ment előttem, törte az utat a hóban. Odaérve csizma le, cipő fel, és indulás a suliba. Visszafelé ugyan ez fordítva. A suliban szembesültem először a megkülönböztetéssel is. Néhányan minket, tanyasi gyerekeket másodrendűnek tartottak, de szerencsére ez csak kezdetben volt. Később mindenki kivívta, elfoglalta helyét az osztály rangsorában. Nem voltam különösebben rossz az iskolában sem. Persze benne voltam néhány csínytevésben, de nem voltam vezér, inkább amolyan megfigyelő. Nem tűntem ki a tanulásban sem. Hoztam azt a jó négyes szintet és ezzel elégedett is voltam – emlékszik az iskolai évekre.
A szelleműző
Nagyon emlékezetesek általában mindenki számára a gyerekkori karácsonyok. Különösen akkor, ha – mint a mi esetünkben – valami különös szokás kapcsolódik hozzá.
– Volt a tanyán egy nagy kolomp és egy kis rézcsengő. Szenteste késő délutánján minden karácsonykor nagyapámmal végigjártuk a majorság összes helyiségét és becsengettünk, bekolompoltunk mindenhová. Nagyszobába, kisszobába, kamrába, pincébe, padlásra, istállóba, disznóólba, takarmányosba. Bekolompoltunk, hogy ezzel mindenhonnan kiűzzük a rossz szellemeket. Mire végeztünk, már rendesen este volt, és a szobánkban – csodák csodájára – ott állt a feldíszített karácsonyfa. Az ablak résnyire nyitva és csak azt nem értettem, hogy azon a kis résen hogyan is fért be a fa – emlékszik Misi.
Apám nadrágszíja
Kiderülhetett az eddigiekből, hogy Misi nem volt különösebben rossz gyereknek mondható, mégis előfordult néhányszor, hogy szembe került a szülői törvénnyel. Ezek főként az állatokkal kapcsolatos teendők elmaradása, vagy nem megfelelő elvégzése miatt voltak, esetenként a légpuskával elkövetett csínyek miatt.
Ha igazán rosszat csinált, az is inkább a meggondolatlanság miatt volt. Erre példa a koca esete. – Valamiért szállítani kellett az anyakocát. Amikor apám le akarta hajtani a lovaskocsiról, akkor történt a dráma. A bakon ültem és hadonásztam az ostorral. Tudtam, hogy a lovat nem szabad megütni, de az ostor vonzó játék volt. Egy rossz mozdulattal hátra csaptam vele, pont a kocára, ráadásul amikor apám már leszedte a végoldalt és épp a rámpát hozta volna. A disznó leugrott a kocsiról és óriási szerencsémre nem törte el a lábát, de akkor rendesen kikaptam. Apám szigorú volt, de igazságos és ha tehette tanított, játszott velem. Letettük a szőnyegre a petróleum lámpát és Magyarország térképét, mellé hasaltunk és egymásnak adtunk fel megkeresendő településeket. A mai napig tudom minden két és hárombetűs kis faluról, merre van – mondja mosolyogva.
Az általános iskolában kezdett sportolni. Göndös Lászlóné, Ella néni fedzte fel a képességeit és elküldte Misit az OMTK atlétika edzésére. Jó sprinter lett. Az edző – Németh István – a Mezgében tanított, így szinte egyenes út vezetett hősünk számára a „Kossuthba”.
– Állattartó telepi gépész szakmára iratkoztam be. A tanítás utáni érdeklődésem itt kezdődött. Már harmadikos koromban sokszor azt figyeltem, azon gondolkodtam, hogy én hogyan tanítanám ugyanezt. Suli után egy évvel vissza is tértem óraadó tanárként, de azt hiszem ez már egy másik történet – zárja a beszélgetést Benkő Mihály.
