Szerető család, disznólovaglás, kukoricamorzsolás, szánkózás: néhány villanás Abonyi Lajos ifjú éveiből. Az Orosházi Német Nemzetiségi Önkormányzat első elnöke szeretett gyerek lenni.
Elek, 1950-es, 60-as évek. A korábban szépen virágzó településen akkorra a határok átrendezése miatt megállt a fejlődés. Itt élt gyermekként Abonyi Lajos gyógy- és patkolókovács édesapjával, a háztartást vezető édesanyjával, valamint egy testvérével.
– Apám rendkívül következetes, szigorú ember volt, de a haragja gyorsan elszállt. Nehéz tenyere miatt pofont nem kaptunk, a nadrágszíj azonban előkerült, ha valami rosszat csináltunk, például disznót lovagoltunk az utcán, és hiába szólt ránk, nem hagytuk abba – kezdi nevetve.
Édesanyja, aki német származása miatt megjárta a Szovjetunió munkatáborait, feleségként a családot gondozta.
– Önellátásban éltünk, anyám pedig nagyon jól sütött, főzött. Kenyeret mindig két hétre előre készített. Igaz, hogy a második hét végén egyre többször ettük bundásan, vagy pirítva, de mindig öröm volt a kenyérsütés, mert olyankor kaptunk kolbásszal töltött kis bucit vagy lángost – eleveníti fel az egyik legkedvesebb emléket Abonyi Lajos.
Óvodába három éves kora előtt felvették, negyvenhatodik volt a csoportban. Egy óvónő és egy dajka nevelte őket, időnként, ha elfogyott a tüzelő, csutkáért, fáért is hazaküldték. Ahogyan nőttek testvérével, otthon is egyre több feladat hárult rájuk a ház körüli munkában.
– Visszatekintve mégis azt mondhatom, szép és boldog gyerekkort éltem meg. Ami éppen Ratkó-korszakra esett, így sokan voltunk, mindig találtunk játszópajtást az utcán, telente szánkóztunk, korcsolyáztunk. Emellett felnőtt fejjel már tudom, milyen jól tették a szüleink, hogy soha nem avatkoztak bele a köztünk kitört viszálykodásba – fogalmaz meg egy számára nagy tanulságot.
Tisztelték egymást
Mint mondja, az ilyen csetepaték is kellettek ahhoz, hogy kialakuljon az egymás iránti tisztelet. Mindenki bolyhos mackónadrágban járt, így nem érezték a társadalmi különbségeket. A rokonság is összetartott.
– Születésnapok, névnapok alkalmával együtt volt a család. Tudták például, hogy Lajos nap augusztus 25-én van, aznapra nem terveztek más elfoglaltságot. Ajándék inkább csak jelképes, az ételt magunk készítettük.
A Mikulás és a karácsony minden évben különleges volt.
– Később kiderült, hogy a szemben lakó Mihály bácsit öltöztették be a szüleim nagy subába, évekig ő járt hozzánk. Jó apám megrázta és mogyoró, dió, szaloncukor hullott belőle – mesél mosolyogva Abonyi Lajos. – Szerény körülmények között, de mindenki kapott valamit, és lehet, hogy a döngölt padlójú szobában, a kemence mellett boldogabbak voltak az emberek, mint most. A karácsony nem egy stresszt jelentett, egy bevásárlási kényszert, hanem misét, jó cselekedetek gyűjtését.
Német gyökereik miatt rendszeresen felkereste a családot a titkosszolgálat, amiből Abonyi Lajos csak annyit érzékelt gyermekként, hogy fehér galléros férfiak érkeznek hozzájuk.
– Tizenhárom éves voltam, amikor megismertem a nagyszüleimet, akiket Németországba telepítettek. Tudtam, hogy vannak, meg azt is, hogy unokatestvéreim szintén vannak, de kapcsolat nem volt. 1962-ben sikerült meglátogatni édesanyámnak a szüleit, akikkel 1946 óta nem találkozott – beszél az egyik fontos évről.
1956-ról annyi emléke maradt, hogy hazaengedték őket az iskolából, ők pedig útközben tátott szájjal figyelték a faluban felbukkanó három tankot.
– Az egyik határőrségnél állt, a másik a rendőrség, a harmadik a tanácsháza előtt. Csodálkozva néztük őket, hiszen akkoriban, ha félévente elment egy motor vagy egy autó, mi izgatottan szaladtunk utánuk, hogy aztán porosan lemaradjunk – mesél mosolyogva.
Aztán eszébe jut egy másik humoros történet.
– A negyedik osztályos tanítóm, Gyarmati Béla bácsi egyszer csak odafordult hozzánk „Abonyi, Kapocsán! Menjetek, és hajtsátok el a kocát a kanhoz!”. Ő Kétegyháza irányában lakott, majdnem a táblánál, a fedeztető állomás meg a falu másik végén volt. Ez azt jelentette, hogy mi aznap teljes nyugalommal hiányoztunk az iskolából – sorolja, közben mindketten jót nevetünk.
Végül beszél arról is, hogyan lett tanár.
– Miután a földeket államosították, vagy termelőszövetkezeti tulajdonba kerültek, az én patkolókovács apámnak is be kellett lépnie, a műhelyt pedig nem adhatta tovább egyikőnknek sem. Tanakodtak anyámmal, hová küldjenek tanulni. Szerencsére 1963-ban beindult a gimnáziumi oktatás Eleken, engem pedig oda írattak, ami által megnyílt az út előttem a tanári pálya felé. Így valóra vált óvodáskori álmom – idézi fel némi nosztalgiával szeretett gyermekkorának utolsó éveit Abonyi Lajos.
