Orosházán mindenkit ismer, minden, a városunkban történt esemény ideje, helye és az összefüggései is ott vannak a fejében. Saját bevallása szerint még mindig gyerek. Induló sorozatunk első mesélője a kiváló helytörténész – Koszorús Oszkár.
Új sorozatunkban közismert orosháziakat kérünk egy kis visszaemlékezésre, múltidézésre. Mesélnek a gyermekkorukról, az akkoriban őket körülvevő világról. Bár az ilyesfajta beszélgetések nem mindig mentesek a nosztalgiától, a kortársakban sok emléket idézhetnek fel, és talán a fiatalabb generáció számára is hasznos olvasmány lesz.
– 1942-ben születtem Orosházán, szüleim elsőszülött gyermekeként. Egyéves koromban költöztünk Rákóczitelepről Szentetornyára, ahol édesapám evangélikus lelkész volt. Amikor ő a háborúból visszatért 1945 novemberének végén, az én emlékeim körülbelül ott kezdődnek. A ház előtti park, vagy ahogy hívtuk, a templomkert volt az én gyerekkorom fő helyszíne. Úgy nőttem fel, mint bármelyik másik falusi gyerek. Egyszerű körülmények között éltünk, de nem is voltak nagy vágyaink.
– Milyenek voltak azok a körülmények?
– Azt a politikai hangulatot, amit általában az ötvenes évekről mondanak, mi nem nagyon éreztük. Talán a szüleink igen, de hozzánk, gyerekekhez nem ért el. Rúgtuk a rongylabdát, játszottunk mindenféle egyszerű játékot. Persze nyáron mezítláb, meg egy szál klottgatyában, de ez akkor és ott természetes volt. Még egyáltalán nem volt televízió, sőt még rádiókészülék is alig. ’52-ben a helsinki olimpiát, aztán ’54-ben a svájci futball világbajnokság közvetítéseit is úgy hallgattuk, hogy édesanyám kitette az udvarra a rádiót és a falubeliek közül többen is átjöttek hallgatni. Autó még nem volt Szentetornyán. Ha egyszer-egyszer jött valami hivatalos ember a községházára, otthagytunk mindent, és fél falu hosszát szaladtunk, hogy közelről lássunk autót.
– Rossz gyerek volt?
– Nem voltunk rosszak. Szüleinknek volt tekintélye a faluban, mi pedig igyekeztünk szót fogadni, amennyire lehetett.
– Hogyan telt egy napjuk, mondjuk nyáron, amikor nem voltak iskolában?
– Kora reggel ettünk valamit, (zsíros kenyeret, ezt-azt, néhány falatot) aztán irány a templomkert. Összegyűlt 10-15 gyerek és fociztunk naphosszat. Eleinte rongylabdával, aztán később valamelyikük kapott egy felfújós, „igazi” focit, azután azt rúgta mindenki. Ha meguntuk, akkor bújócskáztunk, később, mikor már kicsit nagyobb voltam, pénzeztünk. (Egy sima részre húztunk egy vonalat, és ki tudja közelebb dobni hozzá a réz kétfillérest.) Egyszer-egyszer a kocsma udvarán kugli bábut álligattunk, ha a felnőttek játszottak. Ezért kaptunk pár fillért. Néha jött a fagyis, egy ilyen kerékpárral hajtott fagyiskocsival. Megállt a hősök szobra előtt, mi pedig szaladtunk a húsz fillérjeinkkel, amiért egy gömb fagylaltot vehettünk.
– Jó tanuló volt?
– Jó tanuló voltam, mindig ötös. Elsős tanító nénim, Geéb Lajosné Ficzek Etuka néni most is el tudja mesélni, ha megkérdezik. Első osztály végén kapott oklevelem még meg is van, amelyet jó magatartásomért és szorgalmamért kaptam.
– Emlékszik olyan esetre, amikor valami csínytevésért komolyabb büntetést kapott, esetleg egy atyai pofon is előkerült?
– Ahogy mondtam, nem voltam rossz gyerek, de volt egy eset, amivel nagyon megharagítottam apámat. Olyan nyolc-tíz éves lehettem, amikor jó ötletnek tartottam, hogy az egyik ember kocsiba fogott lovát megijesszem. A ló megijedt és futni kezdett, de aztán bekanyarodtak a sarkon és ennyi. Csak másnap lepődtem meg, mikor az embert apámmal láttam beszélni. Kiderült, hogy a ló megvadult és a kanyar után nekiment valaminek és eltört a szekér rúdja, amiért hatvan forintot kért tőlünk. Ez nagy pénz volt, hisz apám akkoriban kb. havi két-háromszáz forintot keresett. Na, akkor elővett édesapám…
A kutyalánc
– Hogy volt-e pofon, arra már nem emlékszem, de a focizástól eltiltottak. Annyira, hogy mikor rákövetkező nap vonattal bejöttek Orosházára, hogy ne mászkálhassak el – édesapám, a kutya láncával odakötötte a bokámat a diófához. Azt monda, itt az árnyékban üljek és gondolkozzak, míg a többi játszik. Persze amint felszálltak a vonatra, a többiek kiszabadítottak és futballoztunk egész addig, míg a figyelő nem jelezte, hogy megjöttek a szüleim. Akkor visszakötöttek a cimborák és mire apám odaért már szomorkodva talált. Akkor úgy érezte – édesanyám is mondta neki – hogy már eleget „gondolkodtam” és kiengedett focizni. Még új csapatot se kellett választani, hisz tíz perccel azelőtt hagytuk abba, tudtuk, ki, kivel van.
Oszkár még folytatná, sőt néhány családi anekdotával még fűszerezné is a beszélgetést, de legyen most elsőre ennyi elég…
