Bár nem tervezték, az Ünnepi Könyvhéten jelent meg dr. Hajdú Erzsébet második önéletrajzi kötete. Az orosházi gyógypedagógus, jogász Hóra írva címmel írta meg élete történetét, a könyvbemutatót június 8-án tartották az evangélikus gyülekezet olvasókörében.
A szép számú érdeklődő körében, Varga Zoltán házigazdasága mellett, humort sem nélkülözve tartott a múltidézés, beszélgetés. A kiindulópont Pötyike néni (sokan így ismerik dr. Hajdú Mihály nyelvészprofesszor nővérét) munkakönyve volt. A második kötet ugyanis attól az időponttól kezdődik, amikor Hajdú Erzsébet tanítóként kezdett el dolgozni, a háborút követő években. De többek között mesélt az 1956-os emlékeiről is. Vélhetően az őszbe hajló hallgatóság számára ismerős világ sejlett fel, ám a mai kor gyermekeinek ez maga a történelem. Olyan viszonyokról, munka- és életkörülményekről esett szó, amelyeket ma nehezen tudunk elképzelni.
A gyógypedagógusként dolgozó tanár mindennapjairól hallhattunk, aki hivatásának tekintette a fogyatékkal élők segítését. Mint elhangzott: azért tanult jogásznak, hogy a szellemi fogyatékosokat képviselhesse a bíróságon.
Az eseményt követően beszélgettem a szerzővel: szívesen mesélt, mi mindenben volt része élete során. – Harcias asszony, jól gondolom? – kérdeztem arra utalva, milyen képtelen helyzetekben is kiállt az igazáért, és azért, amit fontosnak tartott. – Miért? – kérdezett vissza kicsit méltatlankodva. – Akkor inkább leleményes, talpraesett? – pontosítottam. – Inkább… – egyezett bele. – Honnan ez a múlhatatlan tudásvágy, tenni akarás? – kérdeztem, miután felemlegettük, hogy volt autóvezető-oktató is. – Hát mindenünket elvették, semmink nem maradt, tudja, csak az, amit tudtunk. Mindent meg kellett fogni, meg kellett tanulni. Voltam én kiskereskedő a háború után, meg fejni is tanítottam a gondozottakat. Azt már csak magamban nyugtáztam: a lehetőség sokaknak megvolt, de az állandó kíváncsiság az belülről jön. Beutazta fél Európát – ahogy mondja, mindig kereste az olcsó lehetőségeket, ahol nem a felszínt, de az értékeket tudja megismerni.
Mit csináljak, sírjak? Abba is bele lehet fáradni!
Az idén 89.évében jár Pötyike néni, és megdöbbentő nyíltsággal beszél a halálról: – Már csak heteim vannak hátra, és kérem Istent, ne büntessen hosszú szenvedéssel, erős fájdalmakkal – mondja. Amikor ellentmondásosnak értékeltem ezt a halálra készülést azzal a vitalitással, amit tapasztaltam nála, nevetett: – Hát mit csináljak? Sírjak? Abba is bele lehet fáradni! Persze van, amikor mérges vagyok, nagyon bosszús, de ilyen az élet.
A kötet címéről is kérdeztem: miért Hóra írva? A mulandóságra utal?
– Igen, ahogy a hó elolvad, mi is elmúlunk, az emlékeink is…
Az olvadás, elmúlás ellen az emlékezet tehet – szokták mondani – tehát ha elolvassuk sorait, addig is életben tartjuk emlékeit. Mindkét kötet megtalálható a könyvtárban.
