A művészet, a természet, a hegyek és a kézilabda szerelmese. Gyula bácsi a város egyik legaktívabb nyolcvanévese.
Gyula bácsi, szeretett sportolni, miért nem lett inkább testnevelő?
– Jól futottam, gyors voltam, az atlétika is ment, de ha fejjel lefelé kellett lenni, ott baj volt.
Rajz mellé miért földrajz szakpárt választott?
– Gondoltam nem rossz, ha tudom, mit is festek.
Miért tájképeket fest legszívesebben?
– A természet a legjobb modell: nem mozdul el, és sosem mondja, hogy ez nem is hasonlít rám.
Kellemes órát tölthettem Pirer Gyula társaságában. A találkozót azonban nem volt könnyű leszervezni: nem lehet ám bármikor elérni telefonon, hiszen aktív társasági életet él, még nyolcvan felett is. Negyven év pedagógiai és harminc év kézilabda-edzői munka után most már a festészetnek szentelheti idejét. A művészet szeretete egész életében meghatározó.
Szerény körülmények között élő békési négytagú csonka család legidősebb gyermekeként arra nem volt lehetősége, hogy magánórákon fejlessze rajzkészségét. A tanári pálya választásában ez is nagy szerepet játszott, ahogy fogalmazott: nem elsősorban a pedagógiai munka csábította, a rajzolást szerette volna tanulni. A szegedi tanárképző főiskola földrajz-rajz szakán aztán megismerkedett a festészettel és a kézilabdával is, és a pedagógiát is megkedvelte. Ez a három tevékenység évtizedekig meghatározta – és meghatározza ma is – életét. Az orosházi 2. Számú Általános Iskola (ma Székács evangélikus iskola) volt az első és egyetlen munkahelye. Elmondása szerint az elején akadtak nehézségei, de mikor belelendült nagyon megszerette hivatását. Több diákja később pályatársa lett, egyikük kollégája is. Legutóbbi kiállítását egykori magántanítványa nyitotta meg, aki ma a kiskunfélegyházi gimnázium igazgatója.
A tanítás és a gyerekek szeretete iskolán kívül, az edzéseken is megmutatkozott. Kézilabda-edzőként is az általános iskoláskorú gyerekekkel foglalkozott a hetvenes évek elejétől, először az Orosházi Kinizsiben (játékosa is volt), majd az Eötvös Diák Sport Egyesületben. Emellett egy fél évig NB II-es férfi csapatot is edzett.
A sok elfoglaltság mellett nem maradt ideje a művészetre, ahogy ő mondta, csak amolyan „vasárnapi festő”volt. A pedagógiai szakszervezett akkoriban évente tárlatot rendezett a város alkotó tanárainak, ahogy Gyula bácsi fogalmazott, arra azért illett néhány képet küldeni. Számos kollektív kiállításon részt vett, de csak 1995-ös nyugdíjba vonulása után lett annyi festménye, amennyi már elég volt egy önálló tárlathoz is.
Gyula bácsi nyugdíjas éveiben sem unatkozik: fest, kertészkedik, és hatalmas házi könyvtárat gyűjtött, ahogy ő fogalmazott: a több ezer kötettel ellesz még egy ideig.
