A Magyar Országgyűlés január 19-ét, a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává nyilvánította. Ennek apropóján emlékezik dr. Abonyi Lajos.
A németek „visszatelepítése” , kiűzetése egykori hazájukba, az „anyaországba” 1946. január 19-én, Budaörsön kezdődött és 1948. júniusában fejeződött be Baranyában. Előtte és ezzel párhuzamosan börtön, internálótábor, szibériai kényszermunka, s a „belső telepítésnek” nevezett ide-oda űzés lett a sorsuk. Fűtetlen marhavagonokból álló szerelvények ablakrácsain kihallatszó sírás, kétségbe esett mondatok foszlányai, a magyar himnusz görcsös éneklése, a vagonok oldalán a szemrehányó felirat: „Mi azért mégis magyarok maradunk”. Hogyan ellensúlyozhatta volna mindez az elképesztő gyűlöletet, amely a németségre ömlött egészen a határig?! A fékeveszett közvélemény-formálás pedig a valamely oknál fogva egyelőre itthon maradókat nyomasztotta, keserítette, félemlítette tovább.
A Nemzeti Parasztpárt programját – és ezen belül Kovács Imre nacionalista gyűlöletbeszédét – a politikai pártok többsége elfogadta. „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. Ha végigtekintünk az elpusztított országon, a felrobbantott hidakon, a kiégett városokon, ne feledjük el, hogy ez majdnem teljesen az ő bűnük. (…) Az egész magyarság kollektíve felelős a svábok tetteiért. Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból. Le merjük írni, ki merjük mondani: harminc kilós csomaggal és ötven pengővel menjenek.”
(Halála előtt az emigrációban Kovács Imre bocsánatot kért a magyarországi németségtől.)
Elűzetés, megaláztatás, kisemmizés
1946-ban kb. 110.000 személyt űztek el Magyarországról.
Az elűzetés a táborokba való begyűjtéssel indult. A gyűjtőtáborok szomorú képet mutattak. Ennél szomorúbb csak a gyűjtőtáborokba való terelés módszere volt. Sok helyen a németek ellenálltak. A rendőrség veréshez, megbilincseléshez folyamodott. Némely helyen orosz katonák (!) vették védelmükbe az üldözötteket. A kiűzés éjjel történt, az emberek még élelmet sem tudtak magukkal vinni.
A németek helyére érkezett telepesek, akik (életmódjuk, hozzáértésük, munkához való hozzáállásuk miatt) nem kaptak 1945 tavaszán földet, rámutathattak a németek bármely házára, s annak lakóit máris elűzték onnan. Sokszor az új telepesek rövid időn belül felélték a házban találtakat, s máris továbbálltak.
A kormány az itthon maradottak vagyoni és állampolgári jogait korlátozta.
Hivatalos német források szerint 213 ezer 196 személy érkezett elűzöttként Magyarországról az amerikai és a szovjet megszállási övezetbe. (Az 1941-es népszámlálási adatok szerint kb.500.000 ember vallotta magát magyarországi németnek.)
Magyarországon a megváltozott hatalmi viszonyok, a szlovákiai magyarok áttelepítésének befejezése lehetővé tette a német lakosság kitelepítésének végleges lezárását. A Minisztertanács 1949-ben leszögezte, 1950-ben érvényesítette, hogy Magyarországon befejeződött a német lakosság kitelepítése. Az ezzel kapcsolatos intézkedések hatályukat vesztették. A német nemzetiségűek négy évi jogfosztottság után a magyar állam egyenlő jogú polgáraivá váltak.
Malenkij robot
A szovjet katonai vezetés már 1944. december 22-én parancsot adott ki a magyarországi németek munkaerőként való igénybevételére. Az ekkor alakult ideiglenes kormány ezt csak tudomásul vette. A munkára való behívás – férfiaknál 17-45, a nőknél 18-30 éves korig – „a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkák” teljesítésére szól. A hadiparancs érdekessége, hogy német nyelvű változatában ez olvasható: „újjáépítési munkák végzésére mögöttes frontterületen”. Az úgynevezett „mögöttes frontterület” közelebbről nincsen meghatározva. Az, hogy újjáépítési és nem közmunkáról írnak, ugyancsak nem kelti fel senki figyelmét, a berendeltek valószínűleg nem is érzékelték a kettő közti különbséget.
A Szovjetunóba érkezve bányákban, az építkezésen, a kolhozokban végzett munka emberfeletti teljesítményre késztette a lágerek lakóit, kiknek napi fejadagja nem ritkán csak 200 gramm kenyér volt. A betegszobákban a nők és a férfiak haját egyformán tövig levágták. Volt olyan nap, hogy 10-15 beteg is meghalt. A tetemeket targoncákra rakták. A lágeren kívül temetőnek kijelölt földdarabra vitték, gödröt ástak, a targoncák rakományát belefordították, s földet szórtak a tetemekre.
Hosszan lehetne írni a fizikailag, lelkileg tönkretett emberek életéről. Azokról, akiknek sikerült visszatérni hazájukba. Mert ők Magyarországot továbbra is „kedves szülőföldünknek” nevezték és nevezik. Ma már csak egyet akarnak: felejteni, felejteni minden borzalmat. Szülőhazájukról pedig így emlékeznek: „Oh schönes Ungarnland, wo meine Wiege stand….” „Oh szép Magyarország, ahol a bölcsőm állt….”
Gondol e valaki Franz Erklre, (Erkel Ferenc) amikor a Himnuszt énekli, Alexander Großschmidre, (Márai Sándor) amikor Füveskönyvet lapozgatja, Emerich Steindlra, (Steindl Imre), ha a Parlamentet látja, Géza Zieglerre, (Gárdonyi Géza), amikor Az egri csillagokat olvassa. Sorolhatnánk neveket Aulich Lajostól, Dreher Antalon keresztül Ybl Miklósig.
A zsidó és a roma holokauszt mellett végre a magyarországi németek kiűzésének is emléknapja van.
Versöhnen aber nicht vergessen!! Megbocsátani de nem felejteni!!
Utóirat: A családom elszenvedte a kiűzetést és a malenkij robotot…
A szerző az Orosházi Német Nemzetiségi Önkormányzat 1. elnöke
