Huszadik alakalommal avattak emlékkövet az evangélikus gyülekezet egyháztörténeti emlékparkjában, a templomkertben.
1994-ben a települést alapító evangélikusok emlékét örökítették meg márvány obeliszken, majd 1995-től minden évben egy beiktatott lelkésznek és egy arra érdemes tanítónak állítanak emlékkövet.
– A közös hit tartotta össze Orosháza lakosságát. Az evangélikus népoktatás kizárólagossága is közel egy évszázadig jelezte az egyházközségnek a településen betöltött szerepét – hangzott el Koszorús Oszkár helytörténész beszédében. – A városalapítás 269. évfordulóján a 37. és a 38. emlékkő elhelyezésével id. Koszorús Oszkár esperes-lelkész és Tóth László rubin diplomás kántor-tanító emléke előtt tisztelgünk.
Id. Koszorús Oszkár napi lelkészi munkája mellett az orosházi Evangélikus Gimnáziumban és a leánypolgári iskolában is hitoktatott. 1943-tól Szentetornyán már beiktatott lelkésze a gyülekezetnek. Rövid időn belül behívták katonának, két esztendeig tábori lelkész volt. Kórházvonattal járt Fehéroroszországtól Dániáig, Németországban amerikai fogságba esett, 1945 novemberben térhetett haza.
– Rendületlenül hirdette Isten igéjét, pásztorolta az evangélikusságot, ösztönözte híveit, hogy a vallási elvekkel összhangban éljenek. Saját gyülekezete mellett az egyházmegyében is feladatokat kapott, előbb alesperes, egyházmegyei főjegyző, a zsinat tagja, 1959-től esperes.
– Édesapám jórészt olyan korban élt, mikor a frissen hatalomra jutott diktatúra mondta meg a kétezer éves egyháznak, miként cselekedjen. Komolyan vette Isten parancsát, fölmérte a történelmi helyzetet, az evangélikusság továbbélése érdekében kereste a megoldásokat – hangsúlyozta Koszorús Oszkár.
Tóth László kántor-tanító 1922-től 1975-ig, 53 esztendeig volt az egyház jó munkása. Tanítói munkája mellett 1926-tól az egyházközség jegyzője, bibliakör vezető, majd 1929-től bekapcsolódott az Evangélikus Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) munkájába, 1931-ben Orosházán is megalapították a helyi csoportot, amelynek főtitkára lett. Támogatta a népfőiskola eszméjét, Raffay püspök rövid időre megbízta a nagytarcsai iskola igazgatásával is. Itthon a nőegylet pénztárosa, majd főtitkára, 1947-től az evangélikus árvaház igazgatója. Ez a szolgálat volt az élete. 80 éves kora után lányai, unokái, dédunokái szeretetétől körülvéve, visszavonultan élt.
1913 júniusban kapta meg tanítói oklevelét. Az első tanévben két orosházi tanyai iskolában, majd 1914 márciustól Pusztaszentetornyán tanított. Az első világháborúba 1914 szeptemberben őt is behívták, 1915-ben orosz fogságba esett, ahonnan sikerült megszöknie, 1918 nyarán érkezett haza.
