Dávid László mindig hordozta a versírás betegségének vírusait, de a kór csak mostanában tört ki rajta igazán.
Burokban született, szülei nagyon szerették. Tanító, majd igazgató, később gyermekvédelmi szakember lett. Bevallása szerint mindig hordozta a versírás betegségének vírusait, de a kór csak az utóbbi években, kedves felesége halála után tört ki rajta igazán.
Fest és gobelint varr Dávid László, mostanában pedig hagyja magát felfedezni. Több könyve látott napvilágot, amelyet unokaöccse, Dávid Mihály illusztrált. Ám egész sorozat készült, amelynek csak néhány darabja publikus. A magyar történelem Arany János versformáin keresztül csordogált papírra, akár olyan áron, hogy a családi ebéd után sietősen kellett íróasztal mögé visszatérnie a poétának, mert várták a kurucok, hiszen éppen a Rákóczi-féle szabadságharc eseményeit öntötte verses formába. Nemcsak azok: Mátyás, Kinizsi…
Dávid László körül a szeretetteljes, meleg családi légkör mindenhol ott volt: gyermekként megtapasztalta, majd szülőként megtartotta, nagypapaként továbbadja. Jelenlétében az ember azt érzi, hogy nem kell kapkodni, nyugalom! A Nyugdíjas Pedagógusok Egyesülete révén amolyan számvetést készített életéről a közelmúltban, az Orosházi Arcképek előadás keretében, és aki csak ott ismerte meg, az is pontosan tud fogalmazni: intelligens, lényegre törő, fegyelmezett, ugyanakkor színesen mesélő, jó humorú előadó, aki nem méri magát más mérlegen, mint másokat. Kritikus és önkritikus, ugyanakkor szigorúan következetes. Koszorús Oszkár szavai szerint ő „az igazgató”, aki követel és dicsér, de félreáll, ha olyan eszközökre kényszerítenék, amelyeket nem akar használni.
Jelen sorok nem a teljes portré megrajzolását célozzák, csupán a versfaragóról rántják le a leplet és ajánlják az olvasóknak: keressék Dávid László könyveit, olvassák sorait, vigyék tovább gondolatait!
