Önismeretre, önkritikára hajló, éles szemű, nyitott lelkű, derűs ember. Ez derül ki a Kovács András Péterrel készült beszélgetésből a március 19-én fellépő nagydumásról.
Mikor derült ki, hogy köze van ehhez a műfajhoz, milyen tünetekkel?
Mindenki ismer maga körül dumagépeket – róluk már beszédtanulás közben kiderülnek a tünetek. A verbális készségem és a humorérzékem mindig is jó volt, de nem gondoltam, hogy a kettőt össze kellene kapcsolnom, azt pedig pláne nem, hogy ebből egyszer meg is tudok majd élni. A tünetek a szokásosak voltak: adott egy kisgyerek, aki végtelen számú viccet tud fejből, aki feleléskor a táblánál mellébeszél. Aztán gimnáziumban diákszínpad, a jogi kar után pedig a bírósági tárgyalók…
A poén: hangoltság és szorgalom kérdése
Mióta tagja, hogyan került a Dumaszínházhoz?
Honnan a folyamatos poén-utántöltés? Mennyire egyéni, mennyire csapatmunka a felkészülés? Tudatosan keresi az emberi hülyeséget, esendőséget, vagy egyéni látásmódja adja, hogy meglátja azt, mert van bőven?
A poén-utántöltés részben hangoltság, részben szorgalom kérdése. Állandóan nyitott szemmel, nyitott elmével kell létezni, kellően kipihenten és hangoltan, és ha ebben az állapotban bármi is bevillan, arra azonnal lecsapni. A felkészülés egyik része az ötletek lefirkálása. Másik része a lefirkáltak műsorrá szerkesztése. Harmadik része a műsor meghúzása, tömörítése: kigyilkolni belőle azt, ami kevésbé vicces. A tudatos keresés nem működik, mert amit az ember erőltet, az a színpadon is erőltetettnek tűnik: itt inkább a látásmódra kell magunkat tréningelni.
Kritikus szellemnek tűnik, akár önmagával szemben is. Oka? Célja? Egyáltalán, kell-e számon kérni valamilyen megfogalmazható célt a műfajon, és annak görbe tükrén, amit az emberek elé tart?
Sokak szerint a humor legfelső oktávja az önirónia. Amikor nevetünk, akkor valamin vagy valakin nevetünk, többnyire valaminek vagy valakinek a rovására. A legelegánsabb, ha a humorista saját magán viccel. Ráadásul minél mélyebb valami, annál általánosabb: ha egy jól célzott poénnal elkapok magamban valami jellegzetességet, az emberek abban magukra ismernek, és nem is rajtam nevetnek, hanem saját magukon. És ha valamin tudunk nevetni, azt legyőztük, azzal megbékéltünk. Ennél jobb célt el sem tudnék képzelni.
Van-e versengés a tagok között, el lehet-e sütni a másik poénját?
Természetesen van versengés, de ez egy egészséges rivalizálás. Ha halljuk a másik új anyagát, az felvillanyoz minket, és azon kívül, hogy nevetünk rajta egy egészségeset, azt is érezzük, hogy nem árt magunkat összekapni. Ha egymás után lépünk fel, mindig jobban meg akarjuk nevettetni a közönséget mint a kollégánk. Ettől olyan erős a Dumaszínház: egyikünk sem adja alább, így saját minőségünket biztosítjuk hosszútávon. Ebbe a versengésbe azonban nem férnek bele olyan tisztességtelen eszközök mint mások poénjainak elcsenése. Sőt, mivel ismerjük egymás anyagait, megfelelő kommunikációval annak is elejét lehet venni, hogy még egymástól függetlenül se jussanak eszünkbe hasonló poénok adott témára, és ne legyenek átfedések az anyagaink között. Ha valamimben hatunk egymásra, az inkább a szófordulatok, gesztusok önkéntelen átvételében érhető tetten.
Ha nem a fenti jegyek jellemzik az ön műsorait, (ha nem jól gondolom), mi az, ami Önre jellemző? Mitől egyéni, milyen kedvenc témái vannak?
Kedvenc témáim a hétköznapok. A hétköznapok kapcsolatai, tipikus találkozásai, és ha a közélethez nyúlok is, azt is igyekszem a kisemberek és a hétköznapok szemszögéből górcső alá venni. Kedvenc témám legújabban az evolúció, az állatvilág, az ősemberek és minden, ami körülvesz – ennek egy másfél órás önálló estet is szentelek.
Március 19-én 18 órától a Petőfi Művelődési Központ színháztermében láthatják és hallhatják Kovács András Pétert Kőhalmi Zoltán társaságában.
A bűvész is trükköt csinál, nem csodát
A hétköznapokban mennyire látszik, hogy humorista: vidám alkat, vagy épp az ellenkezője?
A humoristák többnyire zárkózott, szorongó, szeretetéhes emberek. Szorongás bennem csak a pályám fenntartása miatt akad, amúgy alapvetően derűs és nyitott ember vagyok, kiegyensúlyozott érzelmi és családi háttérrel, amelyek nélkül reménytelenül próbálnék fellépésről fellépésre borotvaélen táncolni.
Mennyire befolyásolja a közönség reakciója, hogy merre tovább egy műsorban? Orosházán mire számíthatunk?
Sokan kérdezik tőlünk, mennyi a rögtönzés, vagy esetleg vetik a szemünkre, hogy amit mondtunk, azt nem is ott találtuk ki. Ez olyan, mintha egy bűvészen számon kérnék, hogy miért csak trükköt csinál, miért nem csodát. Ennek ellenére ha a közönség nyitott és közreműködő, nagyon sok improvizáció születhet; ha kevésbé közreműködő, a reakciókból akkor is lehet olvasni, és aszerint lehet a témák közt kanyarogni. Hogy Orosházán mi fog történni, azt viszont még nem tudom. Sok mindenen múlik – többek közt azon is, hogy partnerem, Kőhalmi Zoltán miről fog beszélni és én hogyan kapcsolódhatom hozzá.
