Az Orosháza és Térsége Gazdakör elnöke, önkormányzati képviselő, megbecsült, nagy tudású mezőgazda. Közismert orosháziak gyermekkorát bemutató sorozatunkban ezúttal Horváth József mesél.
Orosházán született 1944 februárjában, földműves szülők első gyermekeként. Nagyapja, édesapja jelentősebb földterületen gazdálkodott Pusztaszenttornyán, édesanyja – mint az asszonyok jó része akkoriban – a háztartást vezette. Gyermekkora főként két helyszínhez kötődik. A Virágos dűlőben álló tanya és az apai nagyszülők Könd utcai háza volt a gyermek Horváth József számára a világ.
– Sok jószág volt a tanyán, melyeket gondozni ellátni kellett. Disznók, tehenek, birkák, lovak, az aprójószág, és a velük való foglalatosság közt cseperedtem. A játék szinte a tanyaudvarra korlátozódott. A körnékben volt ugyan három-négy velem egykorú gyerek, de viszonylag ritkán jöttünk össze játszani. Ha mégis, akkor főleg bújócskáztunk. Édesapámék kezdettől fogva a munkára neveltek. Mindig volt az életkoromnak megfelelő, számomra elvégezhető munka kijelölve, és az volt az első, csak azután következhetett a játék. Voltak persze a hétköznapok egyformaságát oldó nevezetesebb történések is. Gyerekfejjel például mindig vártam a cséplést, amikor a learatott gabona már asztagba volt rakva, és nagy zörgéssel, zakatolással megjött a traktor hajtotta cséplőgép – kezdi a visszaemlékezést Horváth József.
Az iskolaidő
Amikor elérkezett az iskola ideje, Józsi beköltözött a nagyiékhoz a Könd utcára és innen járt a Rákóczi út, Tass utca sarkán lévő Zoltay-féle iskolába. Itt már egy komolyabb haveri galeri verődött össze. Autók még nemigen jártak, így szinte az egész utca játszótér volt.
Délutánonként óriási focizások zajlottak. A Kocsondi és Vranka ügyvéd gyerekei, a Farkas hentes gyerekei, a Janovszki gyerekek és a Szemenyei kalapos gyerekei alkották a csapatokat.
– Volt idő játszani, mert szerencsére tanulnom nem igen kellett. Jó volt a memóriám, elég volt a jó osztályzatokhoz, amit az órán elhangzottakat figyelve megtanultam. A hét végén nagymamáékkal felültünk a vonatra és hazamentünk a tanyára. Nyáron is itt voltam, de akkor főleg a munkáról szólt az időtöltés. Legeltettem a libát, disznót a tarlón és segítettem, amit kellett.
A kikapcsolódás, a „nyaralás” az volt számomra, mikor anyai nagyapám tanyájára – Csorvás határába – mentem el nyaranta hosszabb időre. Ott a dinnyét gazoltuk, kapáltuk, és a dohányföldön, vagy az állatok mellett segítettem. Kevesebb volt a rám szabott tennivaló mint otthon. Az egyik nagy élmény az volt, hogy nagyapámmal minden reggel megsütöttük nyárson a szalonnát és csak azután jött a dolog. Otthon édesapám az evésre rövid időt adott, a munka fontosabb volt. Különösen ’52 után, amikor a földjeinket fel kellett ajánlanunk – meséli Horváth József.
Középiskola
Kertészeti technikumba szeretett volna jelentkezni Gyulára, de a szülők anyagi helyzete ezt nem engedte, így Orosházán, a Kossuth Lajos Mezőgazdasági Technikumba ment. Dominkó István tanította a kedvenc tárgyát, a növénytermesztést, melyből országos tanulmányi versenyt is nyert 1962-ben.
A szabadidőt ekkoriban még inkább a munka töltötte ki.
– Vonattal, később kerékpárral jártam be iskolába. Délután otthon letettem a táskát, aztán gyerünk szántani, fogasolni, mikor minek volt az ideje. Karácsonyra általában hasznos dolgokat kaptunk. Néhány alkalommal előfordult, hogy egy-egy ajándék a születésnapra és karácsonyra is szólt. Talán az egyik legemlékezetesebb ajándékom a bicikli volt, amelyet tizenhat évesen kaptam – emlékszik vissza.
Szigorú, mindig a munkát előtérbe helyező, de egyben következetes volt az a nevelés, amelyet szüleitől, nagyszüleitől kapott.
– Édesapám nem sokszor mondta el a dolgokat, de szerette, sőt elvárta, hogy figyeljünk a szavára, és úgy legyen minden, ahogy mondta. Alapjában véve nem voltam rossz gyerek, próbáltam mindig szót fogadni. Ha valamiért ki is kaptam, az nem a rosszalkodás miatt volt, hanem mert nem volt elvégezve valami rám szabott tennivaló, vagy nem úgy, ahogy elvárták. Minden szigor mellett azonban szüleink nagyon szerettek minket. A tőlük látott következetességet felnőttként én is próbáltam megvalósítani – zárja a beszélgetést Horváth József.
