Krcsméri Jánost, az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkészhallgatóját azzal a kéréssel kerestük fel, hogy olyan húsvéti gondolatokat tárjon az olvasók elé, amelyek a fiatalok számára is befogadhatóak, átérezhetőek és inspirálóak lehetnek. Igaz, már nem vagyok fiatal, de amit kaptunk, az „nálam betalált”.
„Jézus botrány. A születése, az élete, amit mond, amit tesz – mind csak port kavar. Más etnikumú-vallású emberekkel érintkezik, mint amilyen ő. A társadalom által megvetettekkel együtt eszik. Bemegy a Templomba és kiűzi onnan az árusokat. Azt meri mondani, hogy szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok értük. Atyának nevezi az Istent, később önmagára mondja, hogy ő az Isten. Újból és újból átlépi a megszokott határokat. Botrányos, ahogyan meghal, hiszen gyilkosokat szoktak keresztre feszíteni – és a végén még fel is mer támadni a halálból.
A passiót és a feltámadást nem lehet csak önmagában szemlélni – ha nem értem Jézust, nem értem ezt az egészet sem. Igen, Jézus gyakran szembe mert menni a korának vallási-társadalmi-politikai kérdéseivel, hogy az embereket kizökkentse komfortzónájukból, abból a nyugalmi állapotból, amiben benne vannak. De ezt sosem azért tette, hogy önmagát „jobban el tudja adni”, hanem mindig az egy Istenre akarta rávonni az emberek tekintetét. Az Isten az, aki akar Veled érintkezni, aki akar Veled együtt enni. Az Isten önmaga átlépett egy határt akkor, amikor ember lett – és emberként is újból és újból határokat lépett át, hogy megmutassa, milyen az Ő szeretete.
De a legnagyobb határátlépése a halála és feltámadása volt – amit sem akkor, sem ma nem tud befogadni a világ, nem véletlenül írja Pál apostol: „a zsidóknak megütközés, a görögöknek pedig bolondság.” (1Kor 1, 23) Az az ujjongó tömeg, amelyik őt Virágvasárnapon, a jeruzsálemi bevonulásakor fogadta, az a tömeg Nagypénteken együtt kiáltotta: Feszítsd meg! A zsidók egy politikai messiást (felkent uralkodót) vártak, Ő viszont nem a világi hatalom eszközeivel kívánt változást hozni. Ő az emberek lelkében, az Istenkapcsolatukban kívánta elhozni a változást. Ezt nevezzük megváltásnak: rendezte a viszonyt az Isten és az emberek között. Mert az emberek kezdettől fogva érezték, hogy ez nincs rendben – és ezt nevezzük bűnnek, a megromlott Istenkapcsolatot, ami kihat az embertársaink– és a teremtett világgal való viszonyunkra is. Viszont az Isten megtette azt a lépést, hogy önmaga, önmaga által, vagyis az emberré létele által hozta helyre ezt a kapcsolatot, ahogyan Pál fogalmazza, eltörölte a „minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14)
De élete nem ért véget kereszten. Bár megkínzott-összetört testét egy sírboltba helyezték és a világ elől elzárták, az a sír a hét első napjára üres lett. Mert a kereszténység hite szerint Isten ura a halálnak is, és Krisztust feltámasztotta a halálból. A feltámadás reménysége a keresztényeknek a mai napig, mert Isten megmutatta, hogy hatalmasabb minden bűnnél és a halálnál.”
Fotók: Magyari Márton
